Azt mondták, két hétig bezár az egyetem. Az egyik tanárom az utolsó offline órán szólt, hogy valószínűleg ebből négy hét lesz, csak hát nem akartak ezzel pánikot kelteni. A vonatjegyek néhány óra alatt elfogytak, a stoppolj online oldalak a virágkorukat élték, mindenki hazautazott. Nem a pánik miatt, a diákok nem pánikoltak.
Aznap este a kocsmák megteltek, az egymástól távol élő barátok újra találkoztak. Néhány napig tartott ez, aztán már csak a Lidl-ig és vissza. A szociális életvitelünk és szokásaink átalakultak. A barátaink, ismerőseink kis zoom négyzetekben, koccintani sem lehet, összetörhet a képernyő, pedig az most létszükséglet. Régen voltak ezek a challangek, amikor az embernek napokig félre kell tenni a közösségi médiát… A tereink összegabalyodnak, most már az ágyban fekve is lehet egyetemre vagy kocsmába járni. Néha felkelek, és tényleg elmegyek egyetemre vagy kocsmába. Az íróasztalomig. Egy éve két hétre bezártak az egyetemek. Egy éve a kocsmákat néha kinyitják, néha bezárják, néha négyen lehet ülni egy asztalnál, néha hatan, mostmár senki sem tudja hányan.
A baráti társaságok kezdetben hosszú hónapokra az online térbe kényszerülnek. Vagy, közös bevásárlások idején találkoznak, sőt, ha igazán merészek, a bevásárlóközpont előtt beszélgetni is lehet, de valakinek mindig félszemmel figyelnie kell, van-e rendőr a közelben. Szerencsére a zoom-os iszogatásokról való posztolgatás lassan lejár, de tény, hogy az insta sztorik alapján minden diák feltalálta magát a karantén idején. Ez a karantén elvileg sok mindenre jó volt: közel kerülni a családhoz, megtanulni értékelni az időnket, megtanulni figyelni magunkra és másokra, és hasonlók. Tényleg jó, ha valakinek ez sikerült. De a karantén a figyelmünket is megváltoztatta, az időérzékelésünket és a kapcsolatainkat is összekuszálta. Nehéz kezdeni ezekkel valamit, ha még annyira új, hogy fogalmunk sincs hogyan működik. Online társasjátékestek, online sörözgetés, online színház, online kirándulás, online satöbbi. Először izgalmasnak tűnt. Újszerűnek. Valami olyasminek, ami pótolni tudja a face-to-face együttlétet. Aztán kiderült, hogy mégsem. Idővel elmaradtak a zoom-partik, a rengeteg színházi előadás közül végül elvesztünk, az online múzeumi séták valahogy értelmüket vesztették. Ha másra nem is volt jó ez a karantén, az online-létre való kritikus reflexió lehetőségének megteremtésére nagyon is hasznosnak bizonyult.
Mostanában a helyzet talán kicsit jobb. Vagy úgy tűnik, hogy jobb. Idővel belefáradunk abba, hogy kövessük a híreket, a esetszámokat, az újabb korlátozásokról folyó vitákat. Az offline találkozók most látszólag olyanok mint régen. Persze attól is függ, ki hol él. Kolozsváron két napig volt kocsma, mozi, színház, kicsit olyan volt, mint régen, leszámítva néhány maszkot, lázmérőt és fertőtlenítőszeres üvegcsét. A kisebb városok szerencsésebb helyzetben vannak, hónapok óta háromnegyed 11-ig lehet kocsmázni, utána már illik hívni a taxit, ilyenkor minden vonal foglalt, taxit találni hatalmas szerencse, kommandózni és 11 után hazaérni pedig csak az igazán bátrak mernek. Alternatív megoldások viszont mindig vannak. Lehetőségünk bőven van találkozni egymással, csak a körülmények kicsit átalakultak. Furcsa arra gondolni, hogy egy évvel ezelőtt nem így volt, napról napra egyre természetesebbnek tűnik a jelenlegi állapot. Már nem felejtjük olyan gyakran otthon a maszkot, a kezünk már automatikusan emelkedik, hogy az üzlet előtt álló személyzet megmérje a lázunkat. Azt mondják, huszonegy nap kell a megszokáshoz. Ezzel talán másképp működik, mert még nem igazán tudjuk, megszoktuk-e vagy sem. Nem akarjuk megszokni, nem tudjuk megszokni, vagy nem is akarjuk tudni, megszoktuk-e már. Nyilván még mindig reméljük, hogy ennek vége lesz. És ha vége lesz, remélhetőleg a visszaszokáshoz csak huszonegy nap kell majd.
A cikk eredetileg a Hoppipolla blogon jelent meg 2021-ben
Facebook kommentek