Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Múlt héten indult a 2022-es TIFF Kolozsváron. Ennek örömére már pénteken úgy döntöttem, hogy egy sokat dicsért magyar filmet megnézek az a kolozsvári ARTA moziban. Az én XX. századom.

Előzetes

Régebben szerettem azt mondani, hogy filmkritikákat írok. Aztán ahogyan-telt múlt az idő, ezekből a filmkritikákból filmajánló lett. Most pedig, látva ezt a művészfilmet, attól tartok, hogy ez se filmkritika, se filmajánló nem tud lenni.

Igencsak gondolkodóba estem annak kapcsán, hogy kinek is tudnám ezt a filmet jó szívvel ajánlani. Jóformán az idősebb és fiatalabb generáció tagjai is ugyanannyira élvezhetik a filmet. Fontos azonban azt leszögezni: Semmiképpen nem szabad úgy készülni, hogy “mozizol egyet”, vagyis beülsz, majd várod a csodát, hogy szórakoztasson. Ez a film olyan, mint egy opera, fel kell készülni előre, utána kell olvasni, másként igencsak csalódott lehet az ember gyermeke.

Ez egy művészfilm…

A filmnek a hagyományos értelemben vett cselekménye teljesen hiányzik, nincsenek nagy párbeszédek, vicces jelenetek, egyáltalán nem könnyen emészthető, popcornos filmről beszélünk.

CSERÉBE:

Rengeteg szimbólum van benne, párhuzam, mely bemutatja a női lét két pólusát (az ikerpáron keresztül, Lili és Dóra), azt, hogy nem igazán tudunk egy-valamilyenek lenni, folyamatosan változunk, és gyakorlatilag legalább két énünk van, ezeket szoktuk megfelelőképpen váltogatni.

A fekete-fehér film valamilyen módon a filmtörténet korai szakaszát idézi fel a nézőben, amely jól rímel a film teljes hangulatára, Edisonra, az antifeminista Weininger Ottóra.

Bár a XX. századról önmagában tényleg keveset tudunk meg, maximum Edison és a világot körbejáró távirat az, ami a nézőt a technológiai vívmányokra emlékezteti, a szimbólumok és a kontrasztok rengeteg új gondolatot indítanak el a nézőben.

Oszd meg, ha tetszik az írás!

Facebook kommentek