Egy film, amelyet az Akadémia pusztán egy stílusos tenisz-hármas drámának tekintett, egy író számára megdöbbentően tükrözte saját küzdelmét egy megromlott barátság feldolgozásával.
Sokat beszélünk mostanában a férfiakról – arról, hogy magányosak-e, képesek-e barátokat szerezni, vagy vágynak-e valamire. Egy buli vagy egy podcast is percekig lángolhat ettől a témától. Íme tehát még egy kis esszencialista gondolkodás: hiszem, hogy a heteroszexuális férfiak közötti barátságokat gyakran valamilyen versengés tartja össze. Az évszázadok során kialakult evolúció és társadalmi beidegződések olyan „csak egy maradhat” hozzáállást alakítottak ki, amely még a legjobb szándékú embereknél is előhozhatja a rivalizálást, ha valaki jobban teljesít náluk. Minden megromlott férfi barátságom valahogy ezen a vonalon tört meg.
Egy barátom abbahagyta velem a beszélgetést, miután azt javasoltam, ne csalja meg a feleségét; ezzel azt sugalltam, hogy erkölcsileg fölötte állok, amit ő nem tudott elfogadni. Egy másik megsértődött, mert játékosan azzal vádoltam, hogy csalt biliárdban – az a gondolat, hogy nem tisztán győzött, még ha csak tréfából is mondtam, sértette a méltóságát. Én magam is megsértődtem egyszer egy barátom megállíthatatlan életörömére – arra, ahogyan felelősség nélkül haladt át az életen –, és emiatt nyolc hónapig nem beszéltem vele. Végül azonban ezt megbeszéltük, és megerősítettük a barátságunk alapját.
Ez szerencsés végkimenetel volt, tekintve, hogy milyen más lehetőségek álltak fenn – például a makacs hallgatás, amely gyakran a büszkeségből fakad. De be kell vallanom, hogy még akkor is, amikor teljesen igazoltnak érzem a távolságtartást, vágyom a beszélgetésre. Szomorú, hogy egykor fontos emberek eltávolodnak egymástól. A megbocsátás gondolata vonzó, de valamilyen konkrét ok nélkül minden megmarad a fagyott állapotban.
Ez az érzés az egyik oka annak, hogy újra és újra visszatértem Luca Guadagnino Challengers című filmjéhez. Az Oscar-jelölések bejelentésekor a film teljes mellőzése csalódást okozott, pedig szerintem az egyik legjobb stúdiófilm volt az évben. A barátságból ellenséggé válás története nem új keletű, de a Challengers különösen erőteljes módon mutatta be ezt az érzelmeket sportmetaforán keresztül közvetítve. A film látványvilága pop, de az érzések mélyre hatolnak – különösen Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) egykori tenisztársak kapcsolatában.
A film cselekménye egy szappanoperát idéz: három elit teniszező egy évtizedeken át tartó szerelmi háromszögben, amely egy regionális gumicég által szponzorált tornán éri el csúcspontját. Amikor Art és Patrick a döntőben találkoznak, hűvös profizmusukkal semmi jelet nem mutatnak a múltbeli barátságukra. Az időbeni visszatekintések azonban feltárják, mennyi mindent veszítettek el: egykor legjobb barátok voltak, akik együtt örültek győzelmeiknek, megosztották ruháikat, és ugyanabba a nőbe, Tashi Duncanba (Zendaya) szerettek bele.
Zendaya kiválóan alakítja a csalódott, karrierjét sérülés miatt feladó egykori teniszezőt, de a film középpontjában Art és Patrick állnak. Art a felelősségteljes, jófiú, aki hajlandó elvenni legjobb barátja barátnőjét, míg Patrick egy magabiztos, provokatív karakter, aki tudja, hogy néha ő a történet negatív szereplője.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete a gőzfürdőben játszódik, ahol Art és Patrick évek óta először találkoznak. A beszélgetésük során a rivalizálás és a régi sérelmek felszínre törnek, és Art végül kimondja a kegyetlen igazságot: „Mit is tudnék még mondani neked?” Ez a mondat zárja le barátságukat, a fájdalmas őszinteség és az elutasítás jegyében.
Ez a jelenet mélyen megérintett, mert saját élményeimet idézte fel. Egy tinédzserkori barátommal, „Jonathannal” való kapcsolatom hasonlóan ért véget: egy nő miatti konfliktus, bizalomvesztés és a végső elválás. Az idő múlásával a harag halványul, és felmerül a kérdés: van-e esély a megbékélésre? Vajon a közös múltunk elég alapot adhat-e egy újrakezdéshez?
A Challengers nem ad egyértelmű választ. A film végén Art és Patrick talán kibékülnek, talán nem. A valóságban azonban a hallgatás gyakran véglegessé válik. De az emlékezés és a vágy, hogy újra beszéljünk az egykor fontos emberekkel, talán megadja a reményt a megbékélésre – vagy legalább annak felismerésére, hogy a közös múltunk nem volt hiábavaló.
Facebook kommentek