Az első sikeres vizsgáim örömére úgy döntöttem, hogy jutalmul megnézek egy jó filmet és egy kicsit pihenek. Jó filmet nem igazán találtam, de eszembe jutott, hogy láttam egy előzetest, ami felkeltette az érdeklődésem. Hamar meg is lett a sorozat, aminek a címe, Én még sosem…
Az eredeti nyelvén, Never Have I Ever egy vígjáték-dráma műfajú alkotás. A Netflix saját gyártású sorozata, fő témája a felnőtté válás. Az amerikai filmszéria alkotói Lang Fisher és Mindy Kaling. A történet részben Kaling gyermekkorát dolgozza fel. Az első évad 2020. április 27-én debütált és jó értékeléseket kapott a kritikusoktól, azóta már lejárt a második is és berendelték a következőt. Az IMDb-in 7.8-ra értékelt sorozat évadonként, tíz darab 22-30 perces epizódból áll.
A cím alapján a néző, arra számít, hogy valami elszállt storyról van szó, amiben a még iskolába járó kamaszok élete csak a buliból áll. Mintha nem lennének szüleik, rengeteg alkoholt fogyasztanak, drogoznak és a nézők számára részletesen dokumentált nemi életet élnek. Nem lenne példa nélküli a dolog, hiszen a jelenleg is futó Eufória, a következő évadra berendelt Szexoktatás vagy a spanyol Elit is az előző jellemzőket hordozza magában. De tagadhatatlan, hogy így nézőcsalogatóbbak ezek a sorozatok, főleg a fiatalok számára, akik egyébként is a megcélzott nézőközönség. Aki nem értené, hogy miért jutottam ilyen következtetésre, az Én még sosem… egy ivós játék. A résztvevők sorra tesznek egy állítást, például engem még sosem igazoltattak le, akiket igen, azok isznak (mondanom sem kell, hogy ez egy nagyon szelíd feltevés). Ennek fényében, meglepetés ért.
A történet középpontjában egy 15 éves Sherman Oaks-i lány áll, Devi Vishwakumar (Maitreyi Ramakrishnan), akinek a szülei Indiából költöztek az Egyesült Államokba. Alapvetően fent áll rengeteg féle konfliktus lehetősége, hiszen egy kamasz lányról beszélünk, aki teljesen amerikainak érzi magát, annak ellenére, hogy ízig-vérig indiai. Azonban Devi édesapja, Mohan (Sendhil Ramamurthy) a lánya hárfa koncertjén szívrohamot kap és meghal. Főszereplőnket ez annyira sokként éri, hogy pár nap múlva deréktól lefelé lebénul és három hónapig úgy is marad. Az egyébként sem népszerű diáklány életében, ez már csak hab a tortán. Barátnői, Fabiola (Lee Rodriguez) és Eleanor (Ramona Young) segítenek „túlélni” a mindennapokat. Egy alkalommal Devi megpillantja a parkolóban Paxtont (Darren Barnet), az iskola legjóképűbb fiúját és varázsütésre lábra áll, újra tud járni. Mindezek kilencedik osztályban történnek, a nézők pedig az új tanév első napján csatlakoznak be.
Mielőtt azonban becsengetnének John McEnroe (profi amerikai teniszező), Devi történetének kommentátora beavat az egyéb körülményekbe. Moham halála után, Vishwakumárékhoz költözött Devi unokatestvére, Kamala (Richa Moorjani), az egyetem elvégzésének idejére. A kuzin, azon kívül, hogy gyönyörű és csinos, tökéletes neveltetésű indai lány, ami éppen elég indok, hogy főszereplőnk ne kedvelje. Hogy erről a sok borzalomról elterelje a figyelmet, Devi tervet kovácsolt arra, hogyan lehetnének barátnőivel együtt menőbbek. Végül úgy döntenek, hogy bepasiznak. Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, hiszen egy nagyon izgalmas és mulatságos történet kerekedik a három különc lány törekvéseiből. Viszont szeretnék rávilágítani néhány szempontra, amitől az előző rövidke cselekményleírás nem egy gyerekekről gyerekeknek szóló alkotás.
A gyász feldolgozása
Már az első epizódban találkozunk főhősünk pszichológusával, Dr. Jamie Ryannel (Niecy Nash). Beszélgetéseik során deja vu érzésem volt és egy darabig nem értettem miért. Aztán bevillant, hogy Devi magatartása nagyon hasonlít Luciferére (a Lucifer című Netflixes sorozat főhőse). A szakember válaszait addig forgatja, míg számára kedvező tanács lesz belőle. Ezekben a beszélgetésekben közös pont, hogy mindig szóba kerül Mohan halála, ami nyilvánvalóan a kiváltója Devi bénulásának, rossz döntéseinek, viselkedésének. De a lány a gyászt sehogyan sem próbálja feldolgozni, kicsit olyan mintha arra számítana, hogy édesapja bármelyik pillanatban visszatérhet. Az elnyomott érzések miatt egyre nagyobb és több galibába keveri magát, ami tovább szítja az amúgy is feszült kapcsolatot az édesanyjával, Nalinivel (Poorna Jagannathan). A nő szintén nehezen viseli férje elvesztését, de ennek nem ad hangot, inkább mindenféle segítség nélkül próbál továbblépni. Ami sem neki nem jó, sem a lányának, aki emiatt azt hiszi el akarja felejteni az apukáját. A sorozat jól bemutatja, hogy mennyire nehéz egy családtag elvesztése és hogy a gyászt mindenki mennyire másként éli meg.
Kulturális különbségek
Mint már említettem, a Vishwakumár házaspár Indiában nőtt fel, ismerkedett meg és házasodott össze, majd Mohan kalandvágyó kedve Amerikába vitte őket. Az új otthon nem jelentett új személyiséget. A konzervatív, jól nevelt, szerény, kissé visszahúzódott stílus nagyon jellemző rájuk, lányukkal ellentétben, akin már nagyon érződik az új környezet. Hogy egy érdekes apróságot említsek, mindegyik indiai származású karakter angoljának van egy enyhe akcentusa, míg Devinek abszolút nincs. A főszereplőnk által nem kapjuk meg a példamutató indiai hajadont, de unokatestvérétől, Kamlától igen. A lány bár tanulni jött, de hamarosan férjhez fog menni. A szülei a hagyományokhoz híven választottak számára tisztes, rangjához illő indiai férjet. Ehhez a helyzethez méltóan, főleg ő vezeti a háztartást, főz, tanul, szófogadó, illedelmes, ahogyan ezt elvárják tőle. Nalini sokszor hangot is ad neki, hogy Kamala milyen „tökéletes”, amiért Devi erősen féltékeny az unokatestvérére, bár nem vágyik a sorsára. Nalini láthatóan kedvesebb is unokahúgával, míg lányát igyekszik keményen fogni, ami szintén rontja az amúgy is rossz kapcsolatukat. A sorozatban megjelenített többi szülő természetesen lágyabb kezű a porontyával, egészen a végletekig, ahol már a nevelés is elmarad. Ezzel egy kicsit sztereotipizálva úgy az amerikai, mint az indiai szülői magatartást, de kellemesen komikus helyzeteket kialakítva.
A kamaszkor velejárói
Ahogyan az egy tinidrámától elvárható, a fókuszban a korosztály legégetőbb problémái vannak: pasik, barátság, önmagunk felfedezése, majd a sor végén az iskola és a továbbtanulás. A fiú-ügyeket azt hiszem nem igazán kell magyaráznom, hiszen már említettem, hogy Devi a fejébe vette, hogy menőségének kulcsa egy barát lehet. A terv végrehajtása természetesen nem zökkenőmentes, de arra tökéletes, hogy a gyerekkoruk óta tartó barátságuk új árnyalatait fedezzék fel. Önmagukban is van megismerni való, hiszen olyan nagy kérdőjelek vannak bennük, mint a gyász feldolgozása, a nemi identitás, lelépett vagy nem törődő szülők. A sor végén áll az iskola, mivel a fókuszban lévő lányok mind nagyszerű tanulók, így nagyrészt csak helyszínként szolgál az intézmény, vagy eszközt ad bonyodalmak elindítására/megoldására.
Úgy tűnhet, ez egy sok csillagos alkotás, de azért vannak hibái. Egy idő után volt egy kis „szappanopera” érzetem. Nem annyira, hogy kikapcsoljam, de néha túldramatizáltnak éreztem a jeleneteket. Ez valószínűleg szándékos lehetett, hiszen, ha visszagondolunk saját kamaszkorunkra, minden érzés felfokozott, minden probléma óriási. De összességében tudták ellensúlyozni mással ezt a bakit. Ami szokatlan volt még, az egyes szereplők random kommentátora. Újszerű, hogy nem belső monológokat hallunk a színész saját hangján, hanem helyette egy nyugdíjas teniszező vagy egy szupermodell fűz viccesnek szánt gondolatokat a képernyőn történtekhez. Ha összességében szemléljük a sorozatot, inkább a megéri megnézni oldalra dől a mérleg. Bár az alsó korhatárt egy pár évvel fentebb lőném a karakterek életkoránál, a felső határt szükségtelennek tartom. Az Én még sosem… atmoszférája a tipikus tinidrámákat idézi, de a témák, amelyeket boncolgat, túlmutatnak a műfajon. Arról nem is beszélve, hogy könnyed humor jellemzi az egész alkotást, sokszor hangosan felnevettem. Ajánlom a filmet mindenkinek, aki a hétvégén valami könnyed de tartalmas szórakozásra vágyik.
Facebook kommentek