Pontosan egy évvel ezelőtt a kórházi váróteremben szenvedtem és vártam a soromra. Ezelőtt egy évvel már pár órája tudtam, hogy mi a baj, de azelőtt pár napig nagyon-nagyon beteg voltam, nagyon rosszul éreztem magam. A cikk ebből a célból íródott, hogy ha valaki hasonló cipőben járna, gondolj a Mononukleózisra is, ne csak egy sima mandulagyulladásra.
Pár nappal korábban kezdődött. Fájt a torkom, fájtak a manduláim.
Furcsa volt, hiszen a Koronavírus miatt egyfolytában maszkban jártam, nem igazán találkoztam senkivel, nem igazán jártam el sehova. Egy 7 fős baráti születésnapon voltam, de ott senki sem volt beteg. Nem értettem, hogy ez hogyan történhet meg, hogyan lehetek beteg akkor, amikor mindenki nagyon figyelt arra, hogy még véletlenül se kapjon el semmit….
Az első két napi torokfájás után, a manduláim látható módon kezdtek megduzzani, egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. A háziorvosomat telefonon hívtam, ő úgy döntött, hogy telefonon elegendő lesz, ha megvizsgál. Antibiotikumot kaptam, mandulagyulladás gyanújával. Úgy hittem, hogy ez megoldja majd a problémát és pár napon belül jobban is leszek. Ám nagy fordulatot vett a történet, kezdett a szemem és a bőröm is besárgulni. Alig észrevehető dudorok kezdtek a tarkómon lenni, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a történetnek.
Aztán telt-múlt az idő és a rossz közérzet mellett a hányás is beköszöntött. Ekkor már kezdtem gyanakodni, hogy valószínűleg nem egy átlagos mandulagyulladásról beszélhetünk.
Közeledett a december elseje és rájöttem, hogy nincsen mire várni, muszáj orvos is lásson engem. Ekkor már beszélni, nyelni sem tudtam és nagyon sárga volt a bőröm, mindenem fájt…
Első körben a háziorvoshoz mentem el, bejelentés nélkül, vizeletvizsgálat, toroknézés, ekkor derült, hogy valószínű, hogy Mononukleózisom van. Ezt pedig kezelni kell, mert ellenkező esetben komoly szövődmények is lehetnek, mint például májgyulladás (hepatitisz), a vörösvérsejtek hirtelen szétesése okozta vérszegénység, a herék gyulladása, ritka esetben idegrendszeri tünetek megjelenése (pl. görcsök vagy az arcmozgató ideg átmeneti bénulása stb.) és még ritkább a megnagyobbodott lép – főként traumára való – megrepedése.
Az első utunk a Fertöző-osztályra vezetett a kolozsvári kórházba, ahol nem fogadtak, mivel az egész épület a COVID betegeknek volt fenntartva. Mivel itt nem jártunk sikerrel gyorsan a füll-orr gégészetre mentünk. Ott nagyjából 40 perc várakozás után megvizsgáltak, elmondták, hogy ez biztosan nem mandulagyulladás.
Ekkor kellett volna hazamenni, hiszen már a kezembe volt a recept, amellyel ki tudtam volna váltani a megfelelő antibiotikumot, de én el akartam menni a falig, biztosan akartam tudni, hogy mi a bajom, echográf vizsgálaton is legyek túl. De sajnos erre lehetőség csak a traumatológián volt, ahol pedig az embereket súlyossági sorrendbe veszik. Sok olyan beteg volt, akit ambulánsan szállítottak be, elestek, betört a fejük, társai. Nekem amúgy sem volt ott semmi keresnivalóm, hiszen az én betegségem fertőző volt, semmiképpen sem traumatológiai eset.
Négy óra várakozás után, végül már-már csodával határos módon sorra is kerültem, ekkor még nem tudtam, hogy nem fogok tudni ágyat kapni, cserébe egy széken kell gubbasszak perfúzióval a karomban. Ja, és úgy vesznek tőlem vért, hogy egy mentőautóból kihoznak egy ágyat… Szörnyű állapotok uralkodtak. A betegek türelmetlenek és kétségbeesettek voltak, az orvosok pedig túlterheltek.
Sajnos echográfozni nem tudtak, nem működött a gép, az viszont kiderült, hogy biztosan nem vagyok koronavírusos…
Végül be akartak utalni egy kórházba Kolozsváron, de több orvosismerősöm tanácsára úgy döntöttem, hogy a megfelelő orvossággal a zsebemben, otthon fogok kikúrálni magamat.
A történet vége az lett, hogy nagyjából két hetes ágyba fekvéssel, pár kiló mínusszal szerencsésen túl lettem a betegségen. Természetesen hihetetlenül legyengültem, régi formámat nagyjából február-márciusra nyertem vissza, addig azért jóval könnyebben fáradtam, jóval többet pihenésre volt szükségem.
A Mononukleózisról bővebben itt olvashatsz
A történet happy enddel végződött és rájöttem, hogy még jobban oda kell figyeljek, még elővigyázatosabb kell lennem. Sajnos én azon kevesek közé tartozom, akik nem tünetmentesen vészelték át a betegséget, gyakorlatilag az egyik legakuttabb verzióját vészeltem át. Az esetek túlnyomó többségében az emberek tünetesen vészelik át a betegséget, ebből kifolyólag sokszor nem is gyanakodnak erre a betegségre.
Vigyázzatok magatokra és figyeljetek oda minden apró jelre, sokszor ezek az apró jelek árulkodóak lehetnek!
Facebook kommentek