Most, amikor a világ haragos, kiszámíthatatlan, talán most a legfontosabb az, hogy lehetőségünkhöz képest a legjobban összetartsunk és segítsünk. Ilyen volt a tegnapi nőnap.
Minden a megszokott séma szerint ment. Reggel úgyanúgy el kellett menni munkába, ugyanúgy megtartották az egyetemen az órákat. Mindössze a levegőben és az Instagramon lehetett észrevenni valamilyen változást. Nőnap volt. Március 8. A tavalyi nőnapra még élénken emlékszem, akkor koccintottunk, boldogak voltunk, mert ugyan a COVID akkor is hasított, de valahogy hozzászoktunk már, valahogy próbáltuk a legjobbat kihozni a történetből. Idén ez egy kicsit másként történt. Nem az volt az emberek első gondolata, hogy ma az nőket ünnepeljük, hanem, hogy mi lesz a világ sorsával. Ez pedig tapintható volt.
Talán tegnap láttam életemben a legtöbb női katonákat ábrázoló fotót, fotókat a közösségi médiában.
A tegnapi nap nem csak a nőkről szólt, hanem az emberekről.
Én legalábbis így érzem.
Jártamban-keltemben az átlagosnál több ember kezében láttam virágot, sokan csak úgy az utcán osztogatták, de rengeteg embert láttam, aki például autók ablakára tette. A béke jelképeként. Ez pedig számomra nagyon fontos.
Talán most van a legnagyobb szeretet és megértés, talán most van a legnagyobb segítségre való hajlandóság. Most, amikor a baj van. Most, amikor mindannyian félünk és aggódunk. A nők napja a bátor nőkről szól, őket ünnepli a világ, illetve az emancipáció jelképe.
A nőnap egyértelműen az egyenlőséget jelképezi. Nők és férfiak között, tehát gyakorlatilag ember és ember között.
Kicsit melengette a szívemet mindaz, amit tegnap kaptam, láttam és éreztem. Talán még van remény!
Én legalábbis nem adom fel!
Facebook kommentek