Szerintetek ér cikket írni arról, hogy ma nekem semmi nem jött össze? Szerintem igen: én legalábbis már csak kacagni tudok a mai nap engem ért szerencsétlenségeken
Hétfő.
Szerintem ennél többet nem is mondhatnék el a mai reggelről. Nem utálom a hétfői napokat, sőt, az elmúlt időszakban kicsit vártam is őket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatok, amiket élvezek, szeretek és néha-néha még sikeresnek is érzem magam bennük. Na nem mindenben. De néha-néha ebben-abban.
Szóval hétfőn van. A hétvége pedig csonka volt, mert szombaton is projektmegbeszélést tartottunk. Nem panasz, de a pénteki éjfél előtt tíz perccel való hazaérésem utána, ez valahogy már kicsit több volt a soknál (nem, nem bulizni voltam, este 11-ig dolgoztam). Szóval szombaton gyakorlatilag egész nap dolgoztam, vasárnap pedig jóformán csak arra voltam képes, hogy családi látogatásaimhoz híven, jól beebédeljek, aztán szunyókáljak jóformán egész délután. Egy ilyen hétvége után jött a mai nap…
Zuhogó esőre ébredni csak a Netflixes filmekben menő…
Meg Brüsszelben, de legalább a brüsszeli esőben az a jó, hogy gyakran esik, de nem tart sokáig. No, meg persze, ha Brüsszelben esőre ébredsz, akkor az nem a világ legrosszabb dolga, hiszen Brüsszelben ébredtél…
Ma reggel pedig zuhogó esőre ébredtem. Nem is siettem elindulni otthonról, abban a reményben, hogy a reggeli húsz perces sétámat bizony az eső nem fogja tönkretenni. Hát… talán sikerült neki.
Szóval nagy nehezen összekapartam magam, hajat mostam és kicsit összekaptam a lakást, mégiscsak jó érzés lesz most, amikor majd haza fogok érni a fárasztó, de termékeny hétfői napom után. Egy adott pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valami égett műanyag szaga csapja meg az orromat. Mint utóbb kiderült, a lábos fülét nyaldosta a virsli főzés lángja, ettől volt olyan égett szag. Megégett a lábos füle. Ez már egy bajnak elég, ha elég. És elégett vagy legalábbis megolvadt egy része.
Sebaj, úgyis régi lábos, leszolgálta az idejét, elnézzük neki, hogy néha hülyeség történik vele.
Aztán jött a reggelem fénypontja!
Bár az eső egyáltalán nem szeretett volna megállni, barna, pufi kabátomat magamra kapva, esernyőmmel a kezemben, mint egy barna öszvér, zuhogtam le a Pasteurön, gyalog, hiszen a busz a dugó miatt nem halad, autóval meg értelmetlen mennem reggelente, ha nincsen előre kijelölt parkolóhelyem. Sebaj, Apple Watchon aktivitástmérés be, kedvenc Spotify listám indul, és én is. Büszkén masírozok lefelé a dombon, mint aki megállíthatatlan. Kicsit ilyen feelingem volt:
Zuhogott a pofikámba az eső, de én rendíthetetlenül hallgattam a zenét és gyalogoltam teljes mellbedobással a belváros felé.
A történet egészen addig teljesen fájdalommentesen működött, be nem ázott a TÉLI bakancsom. Igen, az a bakancs, ami elméletileg a havazással is flottul el kellene bánjon. Hát nem így történt. A bal lábam eléggé elázott.
Ezt követően pedig az ebédre szánt karfiol leves döntött úgy, hogy felborul a vászonszatyorban, eláztatva ezzel a szatyromat annyira, hogy muszáj 1200 fokon újramossam háromszor. Nem kicsit szakadt el a cérna nálam…
Ha ez mind nem lenne elég…
Mint egy elázott kutya, úgy néztem ki, mire megérkeztem az Xponentialba. Itt pedig tudvalevő, hogy szárításra nincsen lehetőség, hiszen nincsenek radiátorok, a fűtést befuvók végzik, amelyek a mennyezetre vannak függesztve. Magyarul: old meg, ha így jártál. Majd’ tíz kerek percig szárítottam a zoknimat a kézszárítónál, reménykedve abban, hogy ördögi tervemet véghez fogom tudni vinni. Nem tudtam: a zoknim sehogy nem akart megszáradni, én pedig feladtam. A Sora mentem újat vásárolni…
Természetesen a Soraban levő fehérnemű bolt elárusítójának nem meséltem a már-már tragikomédiába torkolló reggelemet, csak simán vásárolni szerettem volna egy pár zoknit. A néni azonban sehogy nem éreztem a vibekat, amiket küldtem irányába, így ő feltétlenül arra volt kíváncsi, hogy mihez venném fel. Hát jelentem: a vizes zoknim helyébe. Nem érdekes az anyag, nem érdekel a minta, aztán főként nem érdekel az, hogy milyen színű, meg hogy mivel lehet felhúzni. Egyszerűen csak zoknit szeretnék venni, hiszen vészhelyzet van.
A tragédia-sorozatom itt ért véget egyelőre, mert úgy döntöttem, biztos, ami biztos alapon én ma nem hagyom el az épületet és nem próbálok szerencsét még véletlenül sem.
Jelentem, hogy eddig megúsztam, eddig minden klappol. Szorítok, hogy a délutánom hátralevő részében is minden így maradjon.
Mi a tanulsága a mai napnak?
Azt hiszem, hogy nagyjából semmi. Semmi túlságosan rossz dolog nem történt velem, mindössze az életszemlélet. Egész napom rossz lehetett volna, akár el is engedhettem volna, nem dolgozhattam volna semmit, mondván: ez nem az én napom. De nem így tettem. Rájöttem, ezek igazából csacskaságok, nincsenek semmilyen befolyással az életemre. És ezeket így is kell kezelni.
Mielőtt felmérgelődsz ezerrel, gondold csak végig: megéri? Egy hét múlva befolyásolva lesz a történések kapcsán az életed?
Facebook kommentek