Bár december 5-én este, éjszaka mindenkinél járnia kellene a Mikulásnak, idén némely emberekhez nem jutott el…
A hétfő reggel szokásosan telik. Vagyis szokásosan telne, ha nem loptunk volna bele egy kis örömöt. Az Xponential Transylvaniaban november óta minden hónapban szerveznek az ott dolgozóknak egy közösségi reggelit.
Az Xponential vezetőségének nem titkolt terve, hogy egy közösséget hozzon létre az ott dolgozókból, hiszen fontos, hogy azon emberek, akik ott dolgoznak jobban megismerjék egymást. A coworking kultúrának köszönhetően, az emberek helyileg ott dolgoznak, ott töltik a napjaikat, de lévén, hogy nem a ugyanannak a cégnek teszik ezt, kevésbé van idejük az ismerkedésre.
Az ismerkedés pedig mindig egy jó ötlet, főleg akkor, ha ezt reggeli mellett teheti meg az ember. Így ismertem meg több olyan ott dolgozót, aki az ukrajnai háború következtében költözött Romániába és próbál talpon maradni, lehetőleg úgy, hogy a munkahelye is megmaradjon.
A beszélgetés fő témája ezúttal a karácsony és a karácsonyi ajándékok, emlékek voltak. Mindannyian elmeséltünk egy-egy történetet, azt, hogy mire vágyunk, mit kaptunk, mi volt a legemlékezetesebb ajándék. Csak egyvalaki hallgatott: az az ukrán infós srác, aki még a tavasz végén költözött be a második emeleti irodába. Neki is vannak szép emlékei, voltak csodaszép karácsonyai, voltak emlékezetes ajándékai. De már alig vannak kívánságai. Az legfőbb kívánsága az, hogy újra haza tudjon menni, hogy láthassa a barátait, a munkatársait és természetesen a családját. Azokat az embereket, akikkel mi mindennap találkozhatunk, azokat az embereket, akikhez haza tudunk menni karácsonyra. Olyanokat, akiknek van hazájuk.
Persze nem kell rögvest arra gondolni, hogy milyen szívszorító panaszkodásba kezdett a srác. Nem kezdett. Csak elmesélte, hogy milyen volt régebben náluk a karácsony, hogy milyen volt az, amikor a hóban tudott a többiekkel játszani.
Most ebből már mind-mind csak emlékek maradtak.
A monológja csak pár percig tarthatott, de bennem egy nagyon egyértelmű gondolatáradatot indított el: milyen lehet az, amikor nem az a legnagyobb problémád, hogy kinek milyen ajándékot vegyél, mivelhogy szeretnél kreatív lenni, hanem az, hogy hogyan tudjál segíteni a bajba jutott barátaidon, szüleiden. Ezt kitalálni, ez az igazi karácsonyi csoda.
Nekem pedig rögtön egy lassan tíz éve készült Sainsbury’s reklám jutott eszembe. Szomorú, hogy ez újra aktuális…
Gyakran vagyok én is hálátlan, gyakran érzem azt, hogy az életem nem mindig abban a mederben halad, amiben elképzeltem, amiben szeretném (az egy másik kérdés, hogy ki az, akinek mindig abban halad), de egy-egy ilyen beszélgetés ráébresztett arra, hogy a reális, ténylegesen szívszorító problémáktól az én mindennapi fejtöréseim több ezer kilométerre vannak.
Hogyan lehet békés a karácsony, ha a világ maga egyáltalán nem tud békés lenni…
Az elmúlt pár évben folyamatosan zavaró tényezőkkel volt teli a világ. COVID, aztán most a háború és a vele együtt járó energiaválság és gazdasági kihívások. Ilyen körülmények között hogyan lehet békés a karácsony, hogyan tudnánk a magunkban békét teremteni? Hogyan mondhatjuk embertársainknak azt, hogy békés karácsonyt, amikor egyesek hatalmas anyagi gondokkal küszködnek (és még nincsen farkasordító hideg…), mások pedig nem csak anyagi, hanem társadalmi, egy egész országot átívelő problémákkal?
Ha van betevőd, van akit megölelj és alapjába véve nem küszködsz nagy problémákkal, tudd, szerencsés ember vagy:
A leírtak célja nagyon tiszta és egyértelmű: ha van betevőd, van akit megölelj és alapjába véve nem küszködsz nagy problémákkal, tudd, szerencsés ember vagy. Azon pár szerencsés ember közé tartozol, akinek boldognak és békésnek kell lennie. Azon boldog emberek csoportjához tartozol, akinek adnia kell. Erőt, békét, betevőt. És kérlek adj is. Adj most, mert most hatalmas szükség van rá.
Facebook kommentek