Pontosan tíz nap múlva (a szerencsésebbek) már mindannyian a megterített karácsonyi asztal körül fogunk ülni, szeretteink körében. Azokkal, akik miatt az Ünnep igazán ünnep. De addig is?
Az elmúlt évekhez képest idén külön figyelmet fordítottam arra, hogy karácsonyi hangulatba kerüljek. Évek óta nem sikerült ezt a feladatot abszolválnom: vagy az egyetemi parciális vizsgák, vagy a munkahelyi teendők, vagy valamilyen abszurd körülmény nem tette lehetővé. Idén az egyik legnehezebb dolgot próbáltam meg: elcsendesülni, és mély levegők társaságában a legtöbbször türelmes lenni. Előbbi egészen jól sikerült, utóbbi még hagy kívánnivalót maga után. Mégis hiszek abban, hogy sikerülni fog – hiszen van még tíz nap karácsonyig.
Rettentően meghökkentett, hogy a karácsony közeledtével az emberek nemhogy egyre türelmesebbek lennének, hanem épp ellenkezőleg: egyre türelmetlenebbé és frusztráltabbá válnak. (Sokszor úgy érzem én is beleesek ebbe a hibába). Kétségtelen, hogy az idei év is bőven tartogatott kihívásokat mindenki számára. Volt gazdasági recesszió, társadalmi megpróbáltatások sorozata, és biztos vagyok benne, hogy sokan számtalan személyes nehézséggel is szembesültek. De mégis?
Hogy eshet meg az, hogy az elmúlt két hétben legalább három komoly, alpári buszos összeszólalkozásnak lettem fültanúja úgy, hogy naponta átlagban egyszer ülök buszra? Hogyan lehetséges, hogy a plázák parkolói olyan szinten telítettek, hogy esélytelen teljes nyugalommal parkolóhelyet keresni, miközben advent vasárnapjain a templomok (jóformán) üresek? Miért van az, hogy sokan hetente legalább egyszer specialty kávét isznak (tudom, tudom, ezek mi vagyunk, a felelőtlen fiatalok), de amikor egy apa a fiával felszáll a buszra és harmonikázni kezd, még gesztus szintjén sem dobunk a kosarába két-három – ne adj’ Isten öt – lejt? Eközben pedig örvendezünk, hogy sikerült venni egy flat white-ot tizenhat lejért.
A legtöbbünk – arányaiban – sokkal nagyobb jólétben él, mint tizenöt évvel ezelőtt, mégis úgy érzem, hogy ezzel párhuzamosan a frusztráció is csak növekedett. Igen, most, amikor mindannyian – sokszor kétszínűen – az Ünnepre készülve azt mondjuk, hogy rendet teszünk a lelkünkben is, nem csak a konyhában. Megajándékozzuk magunkat, nem csak a szeretteinket. Akkor miért olyan bonyolult egy idegent is „megajándékozni” azzal, hogy nem kötekedünk vele? Vagy hogy az autós dugóban beengedjük a másikat? Hogy elszámoljunk kettőig, mielőtt kifakadnánk – vagy inkább ne is fakadjunk ki, csak engedjük el, veszünk egy mély levegőt, és megyünk tovább. Ettől nem lesz a másiknak igaza, de adományoztunk egy pillanatnyi nyugalmat magunknak és a környezetünknek. (Természetesen ez pitiáner helyzetekre vonatkozik; sorsdöntő alkalmak egészen más elbírálás alá esnek.)
Jó pár évvel ezelőtt az Audinak volt egy rettentően vicces – legalábbis annak szánt – reklámja
Részben persze poén, épp azért, mert mindannyian szembesülünk ezzel. Részben viszont szerintem egészen elgondolkodtató mindaz, ami társadalmilag körülöttünk történik. Ehhez nem kell nyugatra menni: elég Kolozsváron vagy bármely más erdélyi nagyvárosban buszozni.
Tíz nap múlva ilyentájt már elcsendesedik a világ. Elcsendesedik, mert édesanyánk az azt megelőző napokban egy regimentnyi süteményt megsütött, kibelezte a pulykát, megfőzte a káposztát, és 24-én egész nap azon aggódik, vajon ízleni fog-e nekünk. Apukánk kiállta az üzletek sorait, bevásárolt, megvette a fát, felcipelte az emeletre, beleállította a talpba. Mi kiálltuk az összes sort azért, hogy megvehessük a megfelelő könyvet, pulóvert, XYZ dolgot – hogy csodás legyen a karácsonyunk. Jóformán beesünk az Ünnepbe: mint aki vízbe fulladt, úgy várjuk a szentestét, hogy végre biztonságba helyezhessük magunkat és az érzelmeinket.
De mi van azokkal, akik huszonnegyedike estéig a bevásárlóközpontban ülnek, hogy azt, amit mi az elmúlt húsz napban meg kellett volna vásároljunk, az utolsó pillanatban, morgolódások közepette megvehessük? Mi van azzal az édesanyával, aki ott ül(t), és nem tudott sütni, mert mások ünnepéhez adta a hozzávalókat?
Ha a pénztárcánk másfélszeresére meg tud nyílni az Ünnepek előtt, akkor a szívünk és a türelmünk miért nem tud ezzel arányosan megsokszorozódni?
Egyik kedvenc Juhász Gyula-versem majdnem minden nap elolvasom, ezt pedig nektek is figyelmetekbe ajánlom:
„…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.”
Persze, ez „csak” egy gyerekvers, amit szinte mindenki hallott már, de majdnem biztos, hogy kevesen gondolkodtak el rajta igazán. Pedig olyan egyszerű. Annyira egyértelmű. Mégis olyan nehéz.
Természetesen még van tíz nap, még nem késő. Mély levegő.
Ne keressetek M-es pulóvert – mindenhol elfogyott.
A Iulius Mallban az első lett fizetős (öt lej) és a második ingyenes.
Ha felhívod nagymamádat, sokkalta jobban örül neked, mint egy pulóvernek. Még ha M-es is..
Vigyázzatok magatokra és egymásra! Maradjatok türelmesek, ez a legtöbb mit adhattok! 🎄
Facebook kommentek