Hívtak, én pedig mentem.
Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen “bárosnak” lenni. Valami különlegessége mindig volt számomra a történetnek. Gyerekkoromban, amikor éppen cégesdit játszottam, mindig elképzeltem, hogy eladó vagyok. Valahogy mindig érdekelt ez a mesterség.
Mert ez egy mesterség. Ez egy igazi és kőkemény munka, ami jelentősen több annál, mint aminek először hisszük. Bár társadalmilag sokszor van egyfajta lenézés abban, hogy elárusítóként dolgozik valahol az ember, ettől függetlenül sokszor sok cég ott bukik el, hogy nem fizeti meg megfelelőképpen eladóit, azok pedig nem teljesítenek megfelelően, így aztán természetesen eladás sem generálódik.
Arra természetesen nincsen lehetőségem, hogy part-time állásban pincérkedjek valahol, egyrészt nagyon energiaigényes lenne, másrészt jelenleg nincsen az a part-time, ami eléggé mellékállás lehetne.
Ám a sors úgy hozta, hogy egyik barátom arra kért, ugorjak be, és egy rendezvényen segítsek neki. Én pedig örömmel segítek, főleg, ha egy jó barátom kér meg.
Korán kezdtem a szombatot, de talán ez volt a legkisebb kihívás…
Kilencre jóformán már a kolozsvári (új) sportcsarnokban voltunk. Az első task egy lehetetlenül egyszerű dolog volt: fel kellett hordani nagyjából 3000 palack vizet a földszintről a csarnok első emeletére. Bár mindenki hozott még egy ember, így pedig heten voltunk, nagyjából két és fél órán keresztül megállás nélkül hordtuk a vizet, chipseket, és mindent, amit aztán délután árulni szerettünk voltunk. Magad uram, ha szolgád nincs.
Bár a hangulat jó volt, a srácok mind-mind nagyon jó fejek voltak, beszélgetni nem igazán volt lehetőség, mert a sportcsarnok lépcsőjének hatodik le-fel megjárása után, az embernek nem igazán volt kedve mosolyogni, leginkább arra törekedett, hogy megmaradjon és ne essen össze levegő szűkében.
Mi pedig hatalmas türelemmel hordtuk fel a vizeket. Kicsit olyan volt, mint egy realty show, ahol feladatokat kellett teljesíteni.
A cipekedés az alfája és az omegája a vendéglátásnak…
Az egyik kedvenc mondásom, amit egyik vendéglátós ismerősömtől hallottam, az az, hogy: A vendéglátásban lehetsz milliomos, ha korábban milliárdos voltál.
Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem voltak fals percepcióim, tudtam, a vendéglátásban a cipekedés, az oldd meg felkiáltás mindennapos. Ez azonban természetesen nagyon másként hat, amikor te magad vagy a megoldandó helyzetben. A váratlan helyzetek összes variációja és kombinációja vár rád. Ez pedig kicsit rémisztő…
Kilencre ki lesz ürítve a pult! Ja, nem.
Az eredeti terv úgy nézett ki, hogy a kis cipekedés után (mondanom sem kell, hogy szakadt rólam a víz), lehetőségünk lesz a cuccokat bepakolni a pultba, majd megbeszélni, hogy mi lesz az árulás menete. Ez így is történt. Ja, nem.
A pultok sajnos csak majdnem két és fél órás késéssel lettek kipakolva. Ez pedig instant csúszást jelentett, ami direkt módon azt jelentette, hogy gyakorlatilag fixen arra lettünk kész, amire megérkeztek a vásárlók.
A legfárasztóbb egyértelműen a kiszolgálás és az ehhez szükséges türelem volt
A rendezvény kezdete előtt is már vásároltak néhány palack vizet, néhány chipszet és pár pohár bort az odalátogatók, a legnagyobb hajtás természetesen az esemény szünetében volt, ami érthető is, hiszen ilyenkor lettek az emberek a legszomjasabbak és a legéhesebbek.
A szünetben azonban mindennél nagyobb erővel rohamozták meg kicsiny pultunkat a résztvevők. Ekkor szabadult el a pokol. Az egy kiszolgálandó félre esők száma meghaladta a hármat. Lehetőleg mindenkinek minden abban a szent pillanatban kellett, ami azt jelentette, hogy égszakadás-földindulás volt, a pult mögött (voltunk vagy öten kiszolgálók). Az emberek igyekeztek élelmesek lenni, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen várniuk és minél több szabadidejük legyen a szünet alatt.
Nagyon más volt megérezni azt, hogy az emberek néha hogyan tudnak bánni az emberekkel, mennyire más a viszonyulásuk ahhoz, aki csak egy pincért. Bár senki sem volt velem igazán bunkó, azért az emberek hanghordozásán többször is felismerni féltem, a Csapos, két sört kérek – tipusú felkiáltást. A viszonyulásuk teljesen más volt azoknak, akik ismertek engem videókból, írásaim alapján, mint azoknak, akiknek semmit sem mondott az arcom.
A felszolgáláshoz nem csak türelem kell, hanem találékonyság, de abból is a gyorsabbik. A fejben számolás alap, de ami ennél is fontosabb, hogy ha elfogynak az egylejesek, akkor mit van mit tenni, kitalálsz valamilyen alternatívát a visszajáróra.
Ha a munkának vége, jöhet a kipakolás, lerakódás
Bár az ember azt hiheti könnyelműen, hogy amikor az csaposkodásnak vége, mehet haza, de neem, hiszen a pultban hagyott termékeket le kell vinni a raktárba maradéktalanul, ellenkező esetben eltűnhetnek.
Magyarán: az esemény után, hót fáradtan nekifogsz, mert neki kell fogjál, és elkezded kipakolni a cuccokat és (akkor már került) kisszekérre ügyesen, egyenként felpakolni. Egészen sajátságos érzés ez, ezt meg kell hagyni.
Éjfélt ütött az óra, készen állunk az indulóra?
Reggel kilenctől egészen éjfélig talpon lenni, nem kis dolog. Az ember egyaránt szellemileg és fizikailag is leszívja az embert. Arról nem is beszélve, hogy két-három bunkóbb beszólás után az emberekhez sincsen már soha többé (na jó, ez túlzás, de pár napig biztosan igaz) kedved.
Hát valahogy így nézhet ki egy vendéglátós élete, egy nagyobb volumenű rendezvény alatt, illetve utána. Az utána következő fáradtság mindent felülír, egy ólomsúlyú, nemérzemalábamat dolog. Kevés ennél fárasztóbb, megerőltetőbb dolgot tudsz nekem mondani ezután…
Facebook kommentek