Gyerekkoromban, valahol negyedik osztály táján találkoztam először a dák–római háborúkkal és a dákoromán kontinuitás elméletével. A tankönyv – amely akkoriban már néhol színes képekkel is igyekezett megragadni a figyelmet – térképek, csatajelenetek és az elmaradhatatlan Decebal-portré segítségével vezette végig az olvasót az eseményeken. A Domitianusszal és Traianusszal is szembeszálló utolsó dák király halála azonban mind közül a legmélyebb nyomot hagyta bennem.
Hónapokig vissza-visszatérő nyugtalanságot okozott a gondolat, hogy Decebal a Szebeni-havasok sűrűjében kardjába dőlt. Gyermeki képzeletem technikai részleteken rágódott: hogyan lehet ezt egyáltalán kivitelezni? Sikerült-e elsőre? A történet mégis megnyugtató fordulatot kapott: a dák király nem került élve a rómaiak kezére, nem hurcolták végig láncra verve Róma utcáin, és nem fojtották meg rituálisan a tömeg előtt. A győzteseknek be kellett érniük a fejével, amelyet a Gemonia-lépcsőn vetettek a város népe elé.
A történet vigasztaló oldala az is volt számomra, hogy bár a dákokat legyőzték, nem tűntek el nyomtalanul. A túlélőkben – és a rómaiakkal soha nem harcoló máramarosi szabad dákokban – tovább munkált az életösztön. A légiókkal érkező, sokféle kultúrából származó római polgárok és alattvalók új világot kezdtek építeni a mai Románia, különösen Erdély területén, miközben a véres múlt lassan háttérbe szorult.
Ezzel párhuzamosan azonban már a magyar honfoglalás történetét is tanultuk. Nemcsak az iskolában, hanem a családi történetmesélésben, a magyar mondák és legendák világában, majd a cserkészfoglalkozásokon is meghatározó szerepet kapott Hunor és Magor, a csodaszarvas, Álmos és Árpád története. Hol anekdotikus, hol ünnepélyes formában, de a magyar eredetmítosz végigkísérte a felnövést.
Elkerülhetetlen volt, hogy a román és a magyar eredettörténetek egyszer csak találkozzanak a fejemben – és hogy az átfedések, ellentmondások kérdéseket szüljenek. Ezt az utat valószínűleg a romániai magyarok többsége végigjárja; a különbség abban van, ki mit kezd vele.
Párbeszéd a múltunkról
Ezek a kérdések kerültek fókuszba azon a beszélgetésen is, amelyet az MCC kolozsvári képzési központjában tartottak A dákoromán kontinuitás és a honfoglalás címmel. Az esemény az MCC Románok és magyarok a közös múlt tükrébencímű beszélgetéssorozatának nyitánya volt, amely további tíz alkalommal folytatódik.
A kezdeményezés célja, hogy román és magyar történészek bevonásával, összehasonlító és kiegyensúlyozott szemlélettel vizsgálják Románia és Erdély történelmének vitatott kérdéseit. A szervezők szerint a cél nem kevesebb, mint a közhelyek meghaladása és a múlt érett, elfogulatlan megértése – olyan vállalás, amely a romániai nyilvánosságban eddig valóban példátlan.
A beszélgetést dr. Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem professzora, a Royal Historical Society tagja moderálta. Könnyed eleganciával, finom humorral és határozott kézzel irányította az eszmecserét – üdítő ellenpontot kínálva a közéleti viták megszokott stílusával szemben.
Turda már az elején leszögezte: a dákoromán kontinuitás és a magyar honfoglalás nem feltétlenül kizáró narratívák. Épp ellenkezőleg: két, egymást kiegészítő földrajzi és történeti hagyományról van szó, amelyek párbeszédbe hozhatók egymással.
Maradt-e latin nyelvű népesség?
Dr. Eduard Nemeth, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense a vita magját abban a kérdésben jelölte meg, hogy Aurelianus császár 271–275 közötti kivonulása után maradt-e latin nyelvű lakosság Dacia területén. Ha igen, mekkora arányban, és meddig?
A kérdés egyszerűnek tűnik, a válasz azonban rendkívül összetett. A régészet korlátai, az írott források hiánya és a népvándorlás kori politikai instabilitás miatt a korszak – Nemeth szavaival – afféle „vadkeletként” írható le. Hunok, gepidák, avarok, szlávok, bolgárok, majd besenyők és kunok váltották egymást, gyakran úgy, hogy a korábbi vazallusokból lettek az új uralkodók.
Nemeth hangsúlyozta: a régészet nem képes etnikumot vagy nyelvet rendelni egy tárgyhoz. Egy földből előkerült lelet nem árulja el, hogy tulajdonosa dák, római vagy bármi más volt. A római kivonulás utáni észak-dunai lakosságot találóan „az adminisztráció árváinak” nevezte.
Itt került szóba Robert Rösler bevándorláselmélete is, amely szerint a román nép a Duna déli oldalán alakult ki, és csak később települt északra.
Nemeth egyik kulcsmondatát érdemes idézni:
„A történetírásban nem egy vágyott eredményt kell hajszolni, hanem Tacitust követve sine ira et studio – harag és részrehajlás nélkül – kell vizsgálni a forrásokat.”
Paradigmák fogságában
Dr. Sorin Nemeti, a BBTE professzora a dákoromán kontinuitást nem abszolút igazságként, hanem változó historiográfiai paradigmájaként értelmezte. Felidézte, hogy a gondolat gyökerei Dimitrie Cantemirhez és az Erdélyi Iskolához nyúlnak vissza, amely kezdetben kizárólag a latin eredetet hangsúlyozta, a dák elemet figyelmen kívül hagyva.
Nemeti rámutatott: az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai alapján Erdélyben nem szakadt meg az emberi jelenlét a római kivonulás után. A vita nem a lakottságról, hanem arról szól, kik voltak ezek az emberek – és erre a régészet önmagában nem tud választ adni.
A dákorománizmust Nemeti a pánszlávizmushoz és pángermanizmushoz hasonlította: olyan világnézetnek tekinti, amely meghatározza, miként írjuk meg a történelmünket. Kritikus megjegyzése szerint mind a román, mind a magyar történetírás hajlamos volt „féltörténelmeket” létrehozni, kizárva azokat az elemeket, amelyek nem illeszkedtek a nemzeti narratívába.
Honfoglalás és forráskritika
Dr. Szabó Ádám, az MTA doktora a dákorómai kontinuitás eszméjének politikai és történeti kialakulását vázolta fel. Emlékeztetett arra, hogy a gondolat már Mátyás király udvarában megjelent, amikor Bonfini a Hunyadiak római eredetét próbálta igazolni.
Szabó szerint a dák elem csak a 19. században került be hangsúlyosan a narratívába, részben a francia galloromán mintát követve. A forráshiány, valamint az epigráfiai adatok – például a dák nevek feltűnő hiánya – azonban komoly kérdéseket vetnek fel.
A magyar honfoglalás kapcsán Szabó hangsúlyozta: a Kárpát-medence nem volt ismeretlen a magyar törzsek számára, és a gyenge politikai struktúrák miatt reális célpontnak számított. Anonymus Gesta Hungarorumát pedig mind ő, mind Nemeti irodalmi alkotásként értelmezte, nem modern értelemben vett történeti forrásként.
Gelu, Glad és Menumorut – Nemeti megfogalmazásában – inkább szimbolikus alakok, közösségek megszemélyesítései, semmint bizonyítható történelmi személyek.
Ki volt itt előbb?
A beszélgetés végén elkerülhetetlenül felmerült a kérdés: ki volt először Erdélyben? A válasz azonban nem kronológiai, hanem historiográfiai természetű volt. A 19. század romantikus történetírása tette az elsőséget politikai fegyverré, amelyet mindkét fél saját jogigényeinek alátámasztására használt.
Az első világháború után a wilsoni önrendelkezési elv a demográfiát helyezte előtérbe, ám a kontinuitásviták politikai töltete megmaradt.
Sorin Nemeti egy személyes történettel zárta az estét: egy kilencvenes évekbeli cserépgyűjtés során egy család három tagja három különböző magyarázatot adott ugyanarra a leletre. A fiú szerint dák volt, a feleség szerint német, az após pedig kijelentette: az óriások hagyták hátra.
A történet tömör tanulsága talán az egész estét összefoglalja: a múlt értelmezése gyakran többet árul el rólunk, mint magáról a múltról.
Facebook kommentek