Nehéz olyan szavakat találni, amelyek helyénvalónak tűnnek a világ jelenlegi állását tekintve. Abba a szerencsés helyzetbe született generációnk, hogy gyermekkorunkat, felnőtté válásunkat, nem fenyegette háború, politikai hatalom. Bármit, ami ezekhez köthető a nagyszüleink, szüleink történeteiből, a történelemkönyvekből és a mozivászonról tudunk. Már a koronavírus olyan volt, mintha egy filmbe csöppentünk volna, de csütörtök reggel arra ébredni, hogy a szomszéd országban háború dúl, egészen megdöbbentő. Nehéz nem erre gondolni állandóan, mindenben nem ezt látni, de talán nem is igazán érdekel most más. Ebből kiindulva, eszembe jutott egy film, amit még kiskamaszként láttam és elemi erővel hatott rám, nem utolsó sorban pedig tematikájában eléggé aktuális.
A Majd újra lesz nyár (eredeti címén How I Live Now) egy 2013-as kanadai-brit dráma. Alapjaként Meg Rosoff azonos című könyve szolgált. Egy háborús film, ám fő cselekményszála, egy felnőttéválás-történet. Kevin Macdonald rendezte, forgatókönyvét, Tony Grisoni, Jeremy Brock és Penelope Skinner írta. Anglia és Wales mesebeli tájain forgatták, az IMDb-in 6.5-re értékelt alkotást.
A történet középpontjában Daisy (Saoirse Ronan) áll, egy 16 éves New York-i lány, aki igen látványosan haragszik az őt körülvevő világra. S bár egy kamasznak egyébként is nehéz a kedvére tenni, de vidékre küldeni „vakációzni”, semmiképp sem jó pont. Az enyhén hipochonder, szorongó és talán még egyéb mentális gondokkal is küzdő fiatal, nem túl nagy lelkesedéssel érkezik meg Angliába, rokonaihoz (nem egyértelmű, hogy vérszerinti rokonok-e). A nevezetes brit vendéglátói, a három unokatestvére. A legidősebb, a szintén 16 éves Edy (George MacKay), a két évvel fiatalabb Isaac (Tom Holland) és a kis húguk Piper (Harley Bird). Illetve, bár velük él édesanyjuk is, Penn (Anna Chancellor) nagyon kevés szerepet vállal gyermekei életében munkája miatt, akik ezért, mondhatni magukról gondoskodnak. Konkrét titulust nem kap Penn, de nyilvánvaló, hogy valamilyen politikai pozíciót tölt be, ezért sokat utazik és van távol otthonról.
Már a nyitókockában feltűnik a sok katona és harci jármű, majd nem sokkal később ki is derül, hogy Európa épp a harmadik világháború előtt áll. Ebből azonban sokáig nem érzékelünk semmit. Helyette, egy idilli képet kapunk arról, mennyire békés környezetben él a három kuzin és hogy ez mennyire távol áll Daisy személyétől, akiben időközben kölcsönösnek bizonyuló vonzalom alakul ki Edy iránt. A tökéletes vidéki harmóniát időnként megszakítja a valóság: felszólították a lakosságot, hogy költözzenek ki otthonukból és menjenek biztonságosabb helyre, vészjósló hírek a tévében, harci repülők az égen. A káosz előfutára előbb egy szélvihar, majd egy dörrenés, végül hamueső. Kiderül, hogy Londonra mértek óriási csapást, nukleáris bombákkal. Daisy, amerikai állampolgársága révén repjegyet kap a hazaútra, ám addigra annyira ragaszkodni kezd a többiekhez, hogy inkább velük marad. Ekkor mintha semmi nem lenne a nagyvilágban, éldegélnek a birtok végében álló csűrben. A valóság azonban kegyetlen módon berúgja az ajtót és szétválasztja őket. A lányokat biztonságos helyre viszik, a fiúkat pedig Gatesfieldbe (kiképzőtábor). Edy megígérteti Daisyvel, hogy minden erejével azon lesz, hogy hazajussanak a kis Piperrel. Lebilincselő történet kerekedik a négy gyermek rémálommá vált életéről.
A filmet legelőször, a megjelenésének évében láttam, amikor magam is csak 13-14 éves lehettem. Sokkoló és könnyfakasztó, de összességében pozitív filmélményként maradt meg bennem. Az újranézés előtt kommenteket kezdtem olvasni, amelyek sokkal másabb képet adtak az én emlékeimnél. A legtöbb kritika a sok üres foltot és a főszereplő durva, szinte antihős szerű karakterét érte. Egy kicsit igaza van mindenkinek, de szerre. Valóban vannak indokolatlan „balladai” homályok, amelyeket én azzal magyaráznék, hogy egy gyermek szemszögéből látjuk a dolgokat és valamilyen szinten így is kell nézni. Ezért lehetett nekem kamasz kislányként egy hibátlan, favorit alkotás, mert én is csak arra figyeltem, mint a karakterek vagy mint bármely átlag gyermek. Az isten háta mögött egy kis farmon, valahol Wales idilli tájain, ki a frászt érdekel, hogy mi történik a nagyvilágban, kik a terroristák, miért kell a kilakoltatás.
A másik nagy mumus pedig a főszereplő Daisy karaktere, aki valóban kissé fura és az sem segít a megítélésén, hogy néha halljuk a nagyon szokatlan, mozaikszerű gondolatait. Amiből arra merek következtetni, hogy a kamaszkori dachoz és lobbanékony természethez hozzátartozik egy nagy mértékű toxikus családi háttér is. De hogyan lehetne fejlődés, felnőttéválás-történet, ha már minden a kezdetektől rendben van?
Azt hozzátenném, hogy Daisy karaktere és úgy általában az egész film inkább fogyasztható az eredeti hangon, a magyar szinkron néhol idegesítő frekvenciákat üt meg.
Bár szerintem is vannak hibái a filmnek, nem nézhetetlen alkotás, sőt, vannak kifejezetten jó elemei is. Személyes kedvenceim, Daisy jósló álmai, de kifejezetten tetszett, Piper karaktere és az őt alakító kislány. Viszonylag valósághűen ábrázolja egy 8-10 éves lelkiállapotát. Ami azonban a film egyik legfontosabb értékét adja és napjainkban az aktualitást is, az a záróakkord reményteli hangvétele. A szenvedésből, a sebekből, az emlékekből idővel felgyógyulunk és majd újra lesz nyár. Örök pozitív világszemlélőként és kívülállóként egy kicsit így látom, de legalábbis ilyennek remélem a tegnap, a ma és a holnap történéseit.
Facebook kommentek