Bár sokszor gondoltam, hogy kemény férfi módjára elmondom mindazt, ami a szívemet nyomja, nyomta, ehhez végül sohasem vettem a bátorságot. Pedig lehet, hogy kellett volna… Egy kapcsolatról, ami mindent megváltoztatott az emberben.
Az elmúlt együtt töltött év párkapcsolati szempontból az egyik legtanulságosabb, legérdekesebb volt számomra. Bár nem te voltál életem első szerelme, megkockáztatom, hogy te voltál eddigi életem első felnőtt szerelme. Egy olyan nő, aki már nem azon gondolkodik, hogy hány és hány kiaknázatlan lehetősége van az életben pasik terén, nem azon gondolkodik, hogy hányszor mehetne el bulizni, és hányszor lehetne még részeg. Egy olyan embert ismertem meg a személyedben, akit mindig is megszerettem volna ismerni. Csak ötletem sem volt arra nézve, hogy hol rejtőzhet. Tudtam, hogy létezik, hiszen szerető, idősebb nőket már ismertem, akik gondoskodnak, és akiknek pontosan az volt mindig a kifogásuk, hogy nem találnak olyan embert maguk mellé, akivel tervezni lehet… Erre itt vagyok én, ugyan még nagyon fiatalon, de tervezni szeretnék, szeretném, ha lenne egy zászló valahol a csúcson, amit együtt, közösen megmászunk, vállalva a kockázatát, hogy időközben elfáradunk, hogy időközben könnyen lehet, hogy irányt kell váltanunk, lehet, hogy a szél lefújja a zászlót, de mi együtt harcolunk tovább. Igen, talán az is kimondható, hogy egy társat kerestem magam mellé, akivel együtt lehet élni. Nem csak fizikailag, hanem lelkiekben is.
Egy olyant lány, aki az embert támogatja a nehézségekben, egy ember, aki nem fél kifejezni az érzelmeit, és nem fél attól, hogy azáltal, hogy támogat valakit, ő kevesebb lesz. Sokszor gondoltam már rád úgy, mint aki igazából boldog akar lenni egy olyan kapcsolatban, ami leginkább róla szól. Egy olyan nőre, aki eldöntötte, hogy nem köt kompromisszumot, nem fog senki után futni, nem fog szenvedni, hanem ő lesz a királylány, akiért férfiak fognak esengeni. Persze tudom, hogy ilyen csak a mesében van, de valahogy olyan felnőtt módon kellett neked udvarolni. Valahogy úgy, ahogyan az ember mindig is szeretett volna udvarolni. Még egy év után is csak ritkán írsz te üzenetet, ritkán érezteted azt, hogy megőrülsz a másikért. Pedig néha-néha egy-egy váratlan pillanatban, amikor nem vigyázol eléggé, akkor kiderül. Kiderül minden. Hogy mennyi kérdés van benned is, hogy mennyi dologtól félsz, mennyi dolog kapcsán nem tudod, hogy mitévő legyél, és azt se tudod, hogy mit érdemes feldobni egy párkapcsolatért, és mi az, ami már meghaladja a normalitás határát.
Szeretnéd megvédeni magadat a nagy pofára eséstől, szeretnéd, ha nem járnál úgy, mint ahogy jártál. Hogy mindent feldobsz, hogy szinte-szinte meghalsz a másikért, miközben ő néha le se szar, és csúnyán csinál veled. Szeretnéd azt is, hogy megvédd magad attól, hogy visszajöjj majd hozzám, amikor már nem leszek veled. Szeretnéd azt, hogy minél előbb kiderüljön, hogy működik-e a dolog, vagy sem. Mert ha nem, akkor jobb lenne minél előbb tovább állni, és keresni olyant, aki tudja, hogy mit akar, aki végre felnőtt, és érett.
Szeretnéd megvalósítani a terveidet, szeretnéd, hogy tudd mit akarsz, mikor akarod, kivel, és hol. Rengeteg kérdés merül fel benned minden egyes nap, és néha egyáltalán nem kedveznek ezeknek a benned zajló kérdéseknek az én esti kérdéseim. Szeretnél kipróbálni valami újat, valami olyant, ami boldoggá tesz. De hogy mi, azt még te magad is keresed. Szeretnéd azt, ha elfelejteném a nyári nehézségeket, meg a télieket is. És én nagyon igyekszem, de néha nem megy. Néha kergetnek a gondolatok, a mi lett volna, ha…és néha elgondolkodom azon is, hogy vajon jól tettem-e mindazt, amit tettem. Hogy néha teljesen alárendelted voltam, hogy néha akkor is én kértem bocsánatot, amikor azt éreztem, hogy nem kellett volna, hogy néha ordítani tudnék, de nem teszem.
Ordítani a kérdésektől, a félelmektől, a hiányodtól.
De ez már így marad. Már csak egy emlék marad, ami kellemes, az összes kellemetlenség ellenére!
Köszönöm Neked ezt!
Facebook kommentek