Március 8, nemzetközi nőnap. Reggel a belvárosban sétálva, arra lettem figyelmes, hogy ténylegesen virágba borult Kolozsvár. Minden második nőnek a kezében már reggel egy-egy szál, vagy akár kisebb csokor, virág. Minden rendben van. Minden rendben van?
Az elmúlt években többször is írtam nőnap kapcsán a nőkről, a velük való kapcsolatomról, illetve arról, hogy mit is köszönhetek nekik. 2023-ban szerencsére annyira a diskurzus része a nők szerepe a családban (bár ez valaha is kérdés volt??), a munkaerőpiacon, a hétköznapokban, hogy szinte már-már ódzkodunk arról beszélni, hogy miként lehetnénk mi is tiszteltudóbbak velük. Én most mégis erre vetemednék.
Akkor nincsen több szőke nős vicc?
Nagyon sok vicc, történet attól függ, hogy milyen hangsúllyal, milyen környezetben mondjuk el. A szőke nős viccek úgy egyáltalában sértőek tudnak lenni. Mindegy, hogy milyen konnotációval mondjuk, mindegy, hogy a családi ebéd közben, vagy az edzőteremben. De nem, nem ez a probléma.
A baj azzal van, hogy nem bírunk leállni. Az sokkal nagyobb probléma, hogy még mind a mai napig minden nőt úgy kezelünk, mint a szőke nős viccekben szereplőket. Sokszor szoktunk belőlük csúfot űzni, sokszor olyan dolgokat engedünk meg magunknak velük szemben, ami már a jóérzés határain messzemenően túl van. A nők sokkal több dolgot kell eltűrjenek, mint mi, férfiak.
A nők általában többet dolgoznak, mint mi.
A nők általában kisebb fizetést kapnak vagy kevesebb eséllyel indulnak egy-egy vezető pozícióért, mint a férfiak.
Macsó férfiak léteznek, macsó nők nem, hiszen őket gyakran beskatulyázzuk, könnyűvérűnek tüntetjük fel.
A férfiak megengedhetik maguknak azt, hogy úgy öltözködjenek, ahogy akarnak. A nők nem, hiszen, ha így tesznek, akkor szakadtnak, igénytelennek tartjuk őket. A férfiakat nem minősíti annyira az öltözékük, mint a nőket…
A férfiak lehetnek erőszakosak, hangosak. A nők nem, mert akkor hisztisek.
A férfiak lehetnek érdesek, picit bunkók, a nők nem. Szeretnél egy bunkó nővel együtt élni???
A férfiak mindig racionálisak és kiszámíthatóak, a nők megbízhatatlanok, hiszen tudjuk mi, a hormonok.
A férfiaknak hangosabb, erősebb a szavuk, mint a nőknek. Ők határozottak, a nők soha nem tudják, hogy mit akarnak.
A férfiak ritkán sírnak a WC-ben a munkahelyükön…
Lévén, hogy közgazdász vagyok, többször dolgoztam már vállalatnál, vállaltokkal együtt. Természetesen a férfiak vannak túlsúlyban a vállalatoknál, a legtöbb esetben. Többször találkoztam már azzal, hogy egy megbeszélés után, néhány kicsit pikáns, de amúgy “tudod, csak viccnek szántuk” és néhány konkrét leszólás után, a férfiak teli szájjal röhögtek és folytatták a napot, a nők pedig búskomoran hagyták el a helyszínt.
Nem akarok természetesen álszentnek tűnni, volt fordítva is. Volt olyan női vezető fölöttem, akinek a gyűlése után, mi, erős, határozott férfiak akartunk volna eltűnni a föld felszínéről. De arányaiba véve, még mindig a nők azok, akik többször kerülnek megalázó helyzetbe, mint a férfiak.
Ha nőként nem szülsz, akkor mi az értelme az életednek?
A fenti kérdést többször, több kontextusban is hallottam. Volt olyan, hogy kimondottan liberális, elfogadónak valló környezetben hangzott el, a kérdező pedig olyan lekicsinylően tette fel a kérdését, hogy az asztal másik végén ülő lány, akinek a kérdést szánták, elsüllyedt szégyenében és kis idővel ezután haza is ment.
Bár szeretjük azt elhitetni, hogy az alapok nem változtak, csak a nők akartak emancipálódni, én megfordítanám a kérdést:
Mi, férfiak, ugyanolyanok vagyunk, mint kétszáz évvel ezelőtt?
A mosás, a vasalás, a főzés, a mosogatás mind-mind női munka.
A favágás, a pénzkeresés, a különböző dolgok megszerelése pedig mind-mind férfi munka.
Ha egy férfi nem tudja megszerelni a csepegő csapot, mit mondunk?
Ha egy nő nem tud szépen vasalni, vagy jól főzni, akkor pedig mit?
A kettős mérce elkerülhetetlen, és sokszor azzal szembesülünk, hogy észre sem vesszük. Csak úgy bekúszott a mindennapjainkba. A porszívózást megcsináljuk, ha nagyon muszáj, de azt sem olyan figyelmesen, hiszen szívességet teszünk, ez nem a mi feladatunk.
De akkor mi a feladatuk nekünk, ha már egyre kevesebb a feladat a házkörül, nem termesztünk élelmet családunk számára és nem kell konkrétan, hagyományos értelembe véve megdolgozzunk a betevő falatért?
Miért várjuk el nőtársainktól azt, ami kétszáz éve elvártak tőlük, ha mi sem tudjuk igazából mindazt teljesíteni, amit kétszáz évvel még az életben maradásért meg kellett volna tegyünk?
Miért van az, hogy a férfi túlsúly és a női túlsúly közé nem tudunk egyenlőséget tenni? Ha egy kövér férfi, megmackósodott, akkor egy túlsúlyos nő, miért “hízott el, mint egy disznó!”? (tehát még hanyag is…).
Miért van az, hogy ha valaki előttünk az úton lassabban megy vagy netalán nem reagál elég gyorsan a forgalom rezdüléseire, akkor csípőből rávágjuk, hogy “ez biztos nő!”.
Miért nevezzük a kismama klubbot boszorkánytanyának és az esti focizást csapatösszerázónak?
Miért olyan hihetetlen, hogy az egész napos munka, otthoni talponállás után a nőknek nincsen már kedvük velünk összebújni, miközben, ha nekünk nincsen (tudom, olyan férfi nincsen, akinek ne lenne mindig), akkor az elfogadott, hiszen szegény egész nap dolgozik, meg stresszel…
A fent felsoroltak csak azok a példák, amelyek az elmúlt tíz napban szembejöttek velem, meghallottam, vagy ami talán rosszabb, hogy én mondtam. Mert bár igyekszem tudatosan odafigyelni, néha én is bele csúszok ebbe a csapdába. Én is szoktam meggondolatlan lenni, vagy túlságosan hamar ítélkező.
Mindazonáltal meggyőződésem, hogy száz százalékosan nem is tudjuk és talán nem is kell megértsük a nőket. Ők sem értenek bennünket mindig (ezért nem tudok őket hibáztatni :), de fontos az, hogy alázatosabban és tisztelttudóbban viselkedjünk velük.
Ez pedig ne abban merüljön ki, hogy magunk elé engedjük kimenetelkor (bár tegyük hozzá, hogy ez is azért egyre ritkább), hanem sokkal inkább abban, hogy egy picit próbáljunk csökkenteni a kettős mércén.
Az egyenlőség nem ott kezdődik, hogy ő is ugyanannyit keres, mint te, vagy ugyanannyira jól vezet autót, mint te, VAAGY, hogy néha te is vigyázol a gyerekre, főzöl vagy porszívózol.
Az egyenlőség ott kezdődik, amikor ugyanúgy beszélsz a nőkről a barátaidnak, mint édesanyádnak a családi asztalnál.
Ez az igazi egyenlőség szerintem.
Facebook kommentek