Sokan meghökkenve hallják tőlem, hogy már lassan két éve élek boldog párkapcsolatban és egyáltalán nem érzem azt, hogy ettől nehezebb lenne az életem, sőt… Létezik még szerelem két év után (is)?
Vicces egy kicsit ki is mondani. Két év. Ez gyakorlatilag 24 hónap, a piacvezető telefonszolgáltatók ennyi időre szokták megkötni klienseikkel a telefonbérleteket.
Már kisebb koromban is csodáltam a házas embereket. Valahogy úgy éreztem mindig, hogy valami nagyon fontos és komoly dolog van köztük, hiszen másként miért lennének együtt? Az ember csak a szüleivel és a testvérével tölt együtt oly’ sok évet, nem csak azért, mert ők a legkellemesebb emberek a világon (nekem ilyen téren is szerencsém van), hanem azért is, mert nincsen más választása. Egy párkapcsolat nem ilyen. Ott mindenki komoly szelekción kell átmenjen.
Elég szép? Elég okos? Megért engem, megértem én őt? Eléggé jó vagyok hozzá?
Számos kérdés merül fel az emberben az ismerkedés pillanatában, majd ahogyan telik-múlik az idő a kérdések száma csak nő. A megismerkedés pillanata tényleg talán az egyik legszürrálisabb jelenség az ember életében. Főleg úgy, hogyha korábban nem ismerte az illetőt, nem voltak közös ismerősök és társai. Akkor igazán érdekes, hiszen abszolút tiszta lappal kezdünk, abszolút csak az fog számítani igazán, amit ott elmondunk, ahogyan ott viselkedünk.
Két évvel ezelőtt legalább ennyire zord idő volt. A szesszió már ott kopogtatott az ajtóban, ráadásul az egyik legkeményebb eddigi egyetemista életem során. Én mégis úgy döntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot és nem hagyom, hogy a külső tényezők ennyire befolyásolják az életemet. Nagy levegőt vettem, majd újabb találkozóra hívtam ki a kiszemelt lányt.
Hogy tudtam-e, hogy mi lesz a vége? Őszintén? Gőzöm sem volt. Csak reménykedni mertem, illetve árgus szemekkel figyelni a jeleket, amelyek tegyük hozzá, gyakran megtévesztőek lehetnek.
Szokásomhoz híven késtem és eltévedtem.
Hullott a hó, a fülem le volt fagyva. Megígértem neki, hogy érte megyek (szegény az elején azt hitte van autóm…) és együtt megyünk majd be a belvárosba beülni valahova. Már a második pillanatban csalódást kellett okoznom, se autóm, se tájékozódási képességem. Eltévedtem és amúgy is késésben voltam.
Ő pedig ott várt rám. Fülhallgatóval a fülében, türelmesen, én pedig kicsit ziláltan megérkezve, csak annyit mondtam, hogy “Bocs a késésért.”
Erre ő mosolyogva rám nézett és csak annyit mondott, hogy “Szia! Na, akkor induljunk.”
Aztán egyik kedvenc francia éttermembe vittem (Kolozsváron) és csomót beszélgettünk. Hihetetlen volt, hogy két hónappal a COVID kitörése előtt ekkora szernecsé(nk/m) volt. Sikerült a külvilágot kizárni és csak beszélgetni teljesen hétköznapi dolgokról, rengeteget kacagni. Egy igazi ismerkedős jelent volt, ami bármilyen filmben megállta volna a helyét. Aztán utána ráérősen sétáltunk és a Fellegvárról megnéztük a ködös Kolozsvárt. A többi történelem…
Azóta eltelt két év és teljesen megváltozott a világ, fenekestül felfordult minden. Azóta sokszor voltunk vendéglőben, csomó helyen voltunk együtt nyaralni, Ő rengeteget főzött, én pedig rengeteget mosogattam. A nagy romantikus perceket átvették a hétköznapok, de valahogy az a szövetség, ami akkor alakult köztünk, amikor megismertük egymást a fagyban nem változott. Kapcsolatunk azáltal tökéletes, hogy egyáltalán nem tökéletes, de nagyon emberi. Vannak vitáink, vannak hibáink, de a legfontosabb, az egymás iránti szeretet mindent felülír. És talán így is van rendjén.
És hogy bírom a kétéves párkapcsolatot? Nem bírom, szeretem. Élvezem minden percét, szeretem amilyen ember lettem, szeretem mindazt, amivé ez a párkapcsolat tett bennünket! És a két év most járt le, határozottan úgy érzem, hogy szerződést fogok hosszabbítani, sőt, növelném is a havidíjat.
Csak Veled, csak itt, csak most.
Facebook kommentek