Spoilermentes kritika az Office-univerzum friss spin-offjáról
2024 tavaszán egy régóta formálódó ötlet vált valósággá: megérkezett a The Paper, a legendás The Office szellemi örökösének szánt sorozat, amely Greg Daniels produceri bábáskodása alatt próbálja újraírni azt, amit egykor Michael Scotték oly tökéletesre csiszoltak. A kérdés adott: lehet-e még újat mondani egy olyan formátumban, amit egy generáció idéz szinte napi szinten mémekben, GIF-ekben és nosztalgikus visszatekintésekben?
A válasz: részben igen, de sokszor inkább nem.
Egy másik világ, egy másik iroda
A The Paper nem egyenlő „A papírral”, bármennyire is csábító lett volna visszatérni a Dunder Mifflin falai közé. Ehelyett egy kisebb amerikai város, Toledo döcögősen üzemelő helyi napilapjánál, a Truth-Teller-nél járunk, ahol a kétségbeesetten kattintásvadász szerkesztőség próbál életben maradni egy olyan médiapiacon, amit lassan, de biztosan felfal a közöny, a közösségi média és az érték nélküli tartalomgyártás. Az alapszituációban tehát ott bujkál a társadalomkritika – de az igazán mélyre menő szatíra helyett sokszor inkább csak szelíd vállveregetést kapunk.
A dokumentarista stílustól eltávolodva a The Paper már nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy valódi emberekről van szó. Az áldoksi-hangulat helyett egy klasszikus szitkom-esztétika dominál: sokkal több a fény, a szín, a simára polírozott jelenet. Ez bizonyos szempontból frissítő, másrészt viszont elveszi azt az intimitást és spontaneitást, ami miatt A hivatal annyira működött.
Ned Sampson – új főnök a háznál
A sorozat motorja kétségtelenül Ned Sampson, az újonnan kinevezett főszerkesztő, aki gyermeki lelkesedéssel és idealizmussal próbál életet lehelni az újságba. Domhnall Gleeson alakítása minden túlzás nélkül a széria legnagyobb erénye: Ned egyszerre komikus, szomorkás és szerethető – egy olyan vezető, aki annyira más, hogy pont ettől működik.
Ő az új Michael Scott? Nem. És ez talán így van jól. Míg Michael egy önmaga paródiájába csúszott főnök volt, akinek empátiája sokszor csak utólag kapcsolt be, Ned inkább egy idealista álmodozó, aki próbálja jó szándékkal helyettesíteni a tapasztalat hiányát. Gleeson ráadásul tökéletes arányérzékkel lavíroz a túlzás és a hitelesség között – ezért is tűnik ki a sorozat kissé túlkarikírozott szereplőgárdájából.
Egyenetlen karakterek, felemás dinamika
Ha a The Office-t a kifinomult karakterépítés tette legendássá, akkor a The Paper legnagyobb problémája pont ebben rejlik. A mellékszereplők archetipikusak, de nem ikonikusak: mindegyikük hasonlít valakire, akit már láttunk máshol – csak kevésbé emlékezetes módon.
- Esmeralda Grand, a kattintásmániás „főnökasszony” (Sabrina Impacciatore alakításában) például szándékoltan karikaturisztikus, de ez a túlzás sokak szerint idegesítővé válik, mire eljutunk az évadzáróig.
- Adam, a szociálisan furcsa munkatárs, és Barry, a kiégett veterán újságíró, ugyan hoznak néhány szórakoztató pillanatot, de nemigen lépnek ki a sablonból.
- A szerkesztőség további tagjai (Mare, Nicole, Detrick, Travis) inkább eszközök, mintsem hús-vér karakterek – jelen vannak, szólnak pár sort, de alig hagynak nyomot.
És akkor ott van Oscar Martinez, aki visszatérőként kapott helyet az új sorozatban. Jó látni őt, és apró kikacsintásai (például a híres rongybaba újra feltűnése) örömöt okoznak a hardcore Office-rajongóknak – de érezhető, hogy pusztán jelenléte nem képes megidézni a múlt dicsőségét.
Visszafogott humor, még visszafogottabb társadalomkritika
A The Paper első évadának egyik legnagyobb hiányossága az, hogy nem vállal rizikót. Míg A hivatal bátran nyúlt kényes témákhoz – néha a kényelmetlenül fájó humor határán egyensúlyozva –, addig a The Paper csak tapogatózik.
A Pride-hónap említésére például egyetlen lapos poén jut, és az aszexualitás kérdését is csupán egy félreértésből eredő jelenetben dolgozzák fel, konklúzió nélkül. Ezek nemcsak gyenge próbálkozások, hanem elszalasztott lehetőségek is – főleg egy olyan sorozat esetében, amelynek világában az őszinte, emberi pillanatok mindig is a legemlékezetesebbek közé tartoztak.
A hideg nyitányok – egykor a The Office egyik védjegye – szintén nem hozzák a megszokott szintet. Van, amelyik csak egy fáradt mosolyt csal elő, más pedig teljesen felejthető. Ha az Office esetében ezeket naponta idézték vissza rajongók milliói, a The Paper nyitányai aligha fognak megragadni a popkulturális emlékezetben.
Románc a semmiből
Talán a legfeleslegesebb elem az évadban a kényszeredett szerelmi szál: Ned és Mare kapcsolatának építkezése túlságosan gyors, túl szájbarágós és teljesen mentes mindenféle valódi kémiától. Mintha a forgatókönyvírók is érezték volna, hogy ebben kevés a potenciál, de mégis beletuszkolták – talán az elvárások miatt.
Konklúzió: szerethető, de nem felejthetetlen
A The Paper első évada korrektül összerakott, profi iparosmunka, de távol áll attól, hogy kultikus státuszt vívjon ki magának. Néha meglepően szórakoztató, máskor szinte fájóan középszerű – az Office örökségéhez mérten bizonytalanul egyensúlyoz az utánérzés és az önállóság között.
Az biztos, hogy Greg Daniels és csapata nem próbálták egy az egyben újraforgatni a régi sikereket, ami becsülendő. Az is igaz, hogy a streaming-korszakban egy új sorozatnak nincs kilenc évada arra, hogy kiforrja magát – így gyorsabban kell nagyot dobni. A The Paper egyelőre nem dobott nagyot, de elindult egy olyan úton, amely még rejthet magában meglepetéseket.
Ha szeretnél egy könnyed, esti sorozatot, ami nem igényel folyamatos figyelmet, és néha megmosolyogtat, akkor a The Paper jó választás lehet. De ha az új Dwightot, Angélát vagy Kevint keresed – akkor valószínűleg csalódni fogsz.
Verdikt:
Pontszám: 6,5 / 10
Egyelőre még csak halvány fénymásolata A hivatalnak, de néhány karakter (főleg Ned) már most is megéri a figyelmet. Ha lesz második évad, abban rejlik az igazi próbatétel.
Facebook kommentek