Szépen elindultam az érés útján. Most tartok a huszonötödik kilométerkőnél. Néha siettem, néha vonszoltam magam. Megérkeztem, és talán ennél önazonosabb még sosem voltam.
Tegnap háromszor énekelték el nekem a “Ez a nap más, mint a többi-t…”. Ebből egyszer már világosság volt, kétszer pedig éjfél. Egyszer magyar és egyszer otthoni, romániai idő szerint. Nagy baj már nem lehet. Végre!
Nem vagyok a legjobb formámban ma. Ezt már megállapítottam tegnap éjszaka is, amikor hazafelé gyalogoltam mintegy hat percig a Toldiból. (A Toldi az egyik ikonikus kocsmája Szarvasnak (MO).
Konkrétan semmi bajom nincsen, egészséges vagyok, kiegyensúlyozott, és sínen vannak többé-kevésbé a dolgok, de mégis olyan ólomfáradtság honol rajtam, ami kicsit szürkébbé tesz mindent.
Ilyen ez a popszakma – mondta Orsi.
Voltam tegnap már nagyon boldog pár pillanatig, és nagyon szomorú is, szerencsére csak pár percig.
Nem vagyok egy sikersztori…
1998 áprilisában születtem Kolozsváron, falun nevelkedtem, de nem tudok kaszálni, és összesen nagyjából ötször ültem csak szekéren. Bár nagyon szeretek távol lenni a várostól, úgy alakult, hogy városi gyerek lettem…
Kilenc évig zongoráztam, és bármilyen magyar szöveget fel tudok olvasni folyékonyan. Számtalan regényt olvastam már, és számtalan fontos regény, amely szükséges az általános műveltséghez, még kimaradt.
Nem voltam kimagasló matekből, de életem eddigi részében gyakorlatilag csak és kizárólag marketinggel kapcsolatos dolgokkal foglalkoztam. Ahhoz pedig kell valamennyi matek. Több, mint szeretném, kevesebb, mint gondolnád.
Voltam már nagyon szeretve, és voltam közösségben, ahol nem szimpatizáltak. Mindkettőt megtapasztaltam, és mindkettőből hasznos tanulságokat tudtam levonni. A fő tanulság egyértelműen az, hogy olyan helyre kell menni, ahol szeretnek. Ez pedig nem egyszerű…
Bár mi sem természetesebb annál, hogy az ember szeret, és törekedik arra, hogy szeretve legyen, számomra, azt hiszem, ez volt a legnehezebb dolog eddig: az elfogadás.
Elfogadni a helyzetemet, elfogadni azt, hogy egyedüli gyerek vagyok, majd mérhetetlenül boldog lenni azért, hogy már nem.
Elfogadni azt, hogy bár nagyon igyekszem, rengeteg dologhoz nem értek, nem is tudok hozzászólni. Vannak olyan napok, amikor megmagyarázhatatlan módon ugyan, de mérhetetlenül lusta vagyok. Néha halogatok dolgokat.
Elfogadni azt, hogy néha az emberek indokolatlan módon bunkók velem. Mert csak.
És sorolhatnám tovább….
Legkönnyebben azt tudtam elfogadni, hogy magától értetődik a sok jó, ami velem történik. Pedig nem. És amikor vége lett a jónak, vagy megcsappantak körülöttem a “jók”, akkor bizony eszméletlenül tudott fájni.
Aztán megszoktam, és elkezdtem értékelni azt, amim van, és valahogy megtanultam alkalmazkodni.
Alkalmazkodni a rosszhoz, a váratlanul felmerülő nehézséghez, vagy éppen azokhoz a dolgokhoz, amelyeken csak lassan és kitartóan fogok tudni változtatni.
Volt, hogy azt hazudtam, hogy jól vagyok, miközben irtózatosan rosszul voltam, és volt olyan is, hogy azt mondtam, hogy rosszul vagyok, attól való félelmemben, hogy túlságosan jól vagyok, túlságosan irigylésre méltó az életem.
Huszonöt év alatt sikerült úgy élnem, hogy nem lyukadt ki egyetlen fogam se, ám számtalanszor alakult úgy, hogy beletört már bizonyos vállalásaimba.
Egészséges vagyok testileg, majdnem semmilyen gátat nem szab a testem, ám a félelmeim sokszor korlátoztak.
A szakmai életem elkezdődött. Ezt most már bátran állíthatom:
Voltam már egészen magasan szakmailag, és mélyen is. Nem mondhatom, hogy megjártam a gödör alját, de volt olyan, hogy azt éreztem, hogy mélyrepülésben vannak a dolgok. De megálltak, és újra növekedő tendenciát mutattak.
Most minden sínen van, én pedig, mint egy gépkezelő, igyekszem mindent úgy alakítani, hogy minden működőképes maradjon. Törekszem arra, hogy élvezzem és értékeljem, ugyanakkor megdolgozzak érte. Ez megnyugvást és őszinte békét tud adni nekem mindannyiszor.
Minden nap van valamilyen aggodalmam, de minden nap van okom mosolyogni is.
Sokszor várom a napsugarat, miközben ezernyi felhő eltakarja még a napot. Ebből persze én mit sem látok, hiszen ez egy folyamat része, semmi sem lesz csak úgy... Rengeteg dologért nagyon meg kell dolgozni, és számtalan olyan van, ami az ölünkbe hullott.
Nekem is van olyan, ami az ölembe hullott: a családom, azok a barátaim, akik már több, mint tíz éve kitartanak mellettem. A természetem, hogy tényleg hajlamos vagyok a jóra koncentrálni, és a rosszat a lehető leggyorsabban elfojtani.
Hálás vagyok a munkámért. Szeretem, amit csinálok, és őszintén boldogsággal és büszkeséggel tölt el. Nem a gőggel (legalábbis remélem, hogy a bennem rejlő büszkeség nem gőg…), hanem megnyugvással és jó érzéssel.
Sok dolgot tanultam meg a munkáim, munkahelyeim során. Voltak nagyon kedves főnökeim és volt olyan is, hogy mindig gyomoridegem volt, amikor dolgozni kellett mennem. A rossz végül elmúlt, és jelenleg olyan szakmai körben mozgok, ahol figyelnek rám, segítjük egymást és legtöbbször nagyon jó hangulatban telnek a napok.
Ez pedig számomra hatalmas érték.
…persze azért akadnak nehézségek:
Huszonöt éves vagyok, és jóformán a serdülőkori kimaradt lázadás. Ez nekem nem volt egyértelmű, de rá kellett jönnöm, hogy én így működöm, nem vagyok egy igazi lázadó…
Az egyetem alatt végig dolgoztam, ennek pedig az lett az eredménye, hogy számtalan buli kimaradt. Ez néha kétségeket vet fel bennem. Jó volt ez így? Azt hiszem, hogy ezt már nem tudom már meg. Szóval ez kimaradt.
Bár én magamat nagyon jókedvűnek és mosolygósnak határozom meg, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon gyorsan fel tudok háborodni, néha nagyon meggondolatlan dolgokat tudok mondani, és nagyon zsörtölődős tudok lenni, ha nem tetszik a rendszer. Ilyenkor nem lázadok, csak simán passzív-agresszív vagyok. Ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy az emberek leszűrjék a lényeget.
Bár szórakoztató tud lenni a társaságom rövid távon vagy egy-egy videó erejéig, néha túl sok vagyok, néha túlságosan sokat beszélek. Ez ilyen. Sokat fejlődtem, de még rengeteget kell ezen a téren. Ez olyan, ami az ölembe hullott, aztán megpróbálok vele valamit kezdeni, jó dolgokra felhasználni.
Vannak vágyaim és kétségeim. Eddig démonok nélkül tudtam élni:
Ilyen szempontból szerencsés vagyok. Sikerült sok olyan dolgot elérnem, amit kitűztem magamnak vagy amit a környezetem tűzött ki nekem.
A jövőm kapcsán vannak vágyaim, egyaránt anyagi és életviteli. Mindkettő fontos számomra, és úgy érzem, hogy sokszor az egyik befolyásolja a másikat. Ennek kapcsán amúgy akadnak kétségeim is. Nem tudom biztosra, hogy meddig tudok eljutni velük, hogy mit hogyan kellene csinálni, hogy ténylegesen megvalósuljon a vágyaim többsége.
Démonjaim nincsenek. Ritkán vannak rossz álmaim, amikor vannak, akkor azonban azok tényleg rémisztőek. Rájöttem, hogy a lelkivilágom legalább annyira fontos, mint az, hogy a fejemben mit, hogyan tudok tárolni. Erre pedig eddig meglehetősen kevés időt fordítottam, de rájöttem, hogy szükséges, sőt, elengedhetetlen.
Önazonos tudok lenni. Ez pedig kockázatos:
Rengeteg Ted Talkot hallgattam az ember pszichológiájáról. Húszas éveimnek az elején rengeteg kétségem volt, igyekeztem mindenkinek megfelelni, és ez számomra elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az legyek, aki lenni szeretnék.
Van persze benne kockázat. Az emberek sajnos sokszor kétbitesen gondolkodnak. Semmi és senki nem segít abban, hogy az embernek legyen egy kiforrott kritikai érzéke vagy megfelelőképp tudjon kritizálni, véleményt alkotni a dolgokról. Az nehéz, bonyodalmas. Akkor meg minek.
Nem bírom az igazságtalanságot, ez pedig azzal jár, hogy aki indokolatlanul belém köt, mondvacsinált dolgokkal, azokat én figyelmen kívül hagyom. Ez pedig nehéz, hiszen ekkor rögvest beképzelt leszek. Pedig nem, nem vagyok az, nem érzem magam annak. Ez simán csak egy védekezési mechanizmus. És bár sokaknak nem tetszik, nekem bevált.
Bár huszonöt éves vagyok…
- Szerintem még nem vagyok elég érett.
- Nincs mindenről egy kiforrott véleményem. Nem is lesz.
- Nem tudok néha viselkedni…
- Néha nehezen tudok uralkodni az érzéseimen és a gondolataimon…
- Még mindig nagyon sokat tudok hülyeségeken rágódni.
- Nem tudok frappánsan visszaválaszolni a bántásokra.
Nagyjából ennyi fontos dolog jutott eszembe. Pedig ez már a sokadik cikkem…
Milyen huszonötnek lenni?
Azt még nem tudom, de ha olyan, mint amilyen huszonnégynek volt, akkor várom! 🙂
Facebook kommentek