Manapság úgy érezhetjük, hogy a gyász egy tabu téma lett, hiszen mai rohanó világunkban sokszor lehetőségünk sem adódik időt fordítani lelki épségünkre. A társadalmi rendszerünkben egyértelműen a karrier és a megélhetőség lett az elsődleges, ezek mellett pedig hajlamosak vagyunk elhanyagolni egészségünket, legyen szó testi vagy lelki jóllétről. Pedig fontos teret és időt adni a gyásznak, ugyanis amitől nem foglalkozunk vele, attól még jelen lesz életünkben, és ha sokáig hanyagoljuk, talán még nehezebb lesz feldolgozni. Viszont ahhoz, hogy szembe tudjunk menni ezzel az állapottal, először meg kell értenünk. Dávid Viktória írása
Mi a gyász?
Jellemzően a gyászt egy adott személy halálát követő állapotra értjük, azonban érdemes megemlíteni, hogy a gyász tulajdonképpen egy veszteség feldolgozásának folyamata. Így gyászolhatunk akár egy párkapcsolatot, munkahelyünk elveszítését és egyéb traumatikus élményeket is. Azonban egy közeli, szeretett személy elveszítése sokkal intenzívebb érzéseket vált ki belőlünk, így a gyász is vélhetően egy hosszabb, nehezebb folyamatot von maga után.
Talán a legfontosabb „szabály”, amit mindenkinek meg kell értenie, az a következő: A gyász pszichológiai szempontból tekintve nem egy állapot, hanem egy összetett és természetes folyamat.
A pszichológiában jelenleg úgy tartják, hogy ennek a folyamatnak 5 szakasza van; ezek pedig tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Azonban fontos tudni, hogy ezek a szakaszok nem szabályszerűen követik egymást, sőt, sokszor egymást váltakozva éljük át őket és ez teljesen rendben van. Tehát, ha bárki azt mondja nekünk, hogy „nem megfelelően gyászolunk”, ne vegyük a lelkünkre, hiszen erre a folyamatra nincs egy recept, valamint egyénenként változó. Mindenki úgy gyászol, ahogy az neki megfelel.
De mégis hogyan tudnánk könnyebben átvészelni ezt az időszakot?
Számos szakértő van, akik ebben segíteni tudnak nekünk, valamint rengeteg olvasmányt lehet találni erről a témáról, amelyek mind hasznunkra válhatnak. Azonban én megosztom azokat a módszereket, amelyek számomra beváltak, sokat segítettek és megkönnyítették a mindennapjaimat a gyász időszakában.
Az első dolog, amit meg kellett értenem az a szomorú igazság volt, hogy a gyász örökké tart. Sosem fogunk túllépni egy szerettünk elvesztésén, csupán megtanulunk együtt élni vele. Számomra ez volt a legfontosabb lecke, amelyre a későbbiekben építeni tudtam. Hiszen lehetetlen elfelejteni egy számunkra fontos személyt, még akkor is, ha már nem látjuk őt. De mit lehet tenni, ha a gyász örökké tart? Meg kell tanulni együtt élni vele, megbarátkozni vele és az életünk részévé tenni. Hiszen az ember idővel meggyógyul, újjáépíti magát és környezetét a veszteség köré, így ismét teljes életet élhet, azonban az új élet már soha nem lesz olyan, mint amilyen régen volt. Sőt, mi magunk sem leszünk ugyanolyanok, mint voltunk a gyász előtt, és ez teljesen rendben van. Hiszen a változás nem egy rossz dolog, csupán a folyamatban vannak nehézségek, de ezek az akadályok tesznek erősebbé minket.
A második tanácsom az lenne, hogy mindig engedjünk utat az érzéseinknek. Ha sírni kell, hát sírjunk. Ha dühösek vagyunk és tombolni akarunk, ne szégyelljük földhöz vágni azt az üvegpoharat. Ha pedig azt érezzük, hogy nincs mit mondanunk, akkor hagyjuk, hogy a csend betöltse az egész teret. Ezek az intenzív érzelmek gyakran fognak váltakozni egymás között, nem kell megijedünk tőlük, és nem jó visszatartani sem, mert előbb vagy utóbb úgyis kikívánkozik majd belőlünk, de több kárt okoz addig a lelkünkben, mintha első perctől engedjük, hadd menjen. Ne szégyelljünk önmagunk lenni minden percben, még akkor sem, ha publikus helyen vagyunk.
Az utolsó tanácsom pedig azoknak szól, akik nehezen tudják kifejezni érzelmeiket mások előtt (mint jómagam), ugyanakkor bárki számára ugyanúgy hasznos és kifizetődő lehet ez a kis trükk. Vezessünk naplót, amelyekben leírhatjuk mindazt, amit nem tudunk vagy nem akarunk kimondani. Ez a napló szólhat önmagunknak, de akár címezhetjük elvesztett szeretteinknek is. Lehetünk benne diszrétek, de szabadon is engedhetjük a gondolatainkat. Azzal töltjük ki az üres oldalakat, amikkel csak szeretnénk. Gondolatok, rajzok vagy akár egész novellák is születhetnek, ha egy esélyt adunk ennek a technikának.
Végezetül csak annyit mondanék, hogy igyekezzünk türelmesek maradni önmagunkhoz ebben a nehéz időszakban és gondoljunk arra, hogy a fájdalmas tapasztalatok erősebbé tesznek minket hosszútávon, csak időt kell adni magunknak. Ölelés.
Facebook kommentek