Közhelyesnek ható mondat, de nagyon sok igazság rejtőzik benne. Mindannyian azt szeretnénk, hogy boldogok, sikeresek és mosolygósak legyünk. Ez viszont rengeteg sok feláldozással jár…
Szerintem mindannyian hallottuk már korábban, azt a már-már közhellyé vált kijelentést, hogy Munka nélkül nincs siker. S bár az hiszem, hogy sokunknak a füle már teljesen hozzá is van szokva ehhez, a gyakorlatban azért ezek a közhelyek egészen másként néznek ki.
Nagyjából 7-8 éves lehettem, amikor elkezdtem zongorázni. Egy hangszeren való játszáshoz hatalmas türelem és alázat kell. Ahhoz, hogy egy zongoramű úgy szóljon, ahogyan azt azt elképzeltük nagyon sok gyakorlásra és alázatra van szükség. Ha nem vagy eléggé türelmes és könnyen megunod azt, hogy kigyakorold a finomságokat, akkor az egész elmegy a fenébe. Talán ekkor éreztem először azt, hogy nem csak tőlem függnek a dolgok, illetve nagyon sok türelemre van szükségem ahhoz, hogy valami tényleg úgy szóljon, mint ahogyan a YouTuben szól egy-egy elismertebb művész bemutatásában.
Aztán természetesen telt-múlt az idő és egyre több iskola és iskolán kívüli feladat hárult rám. A kezdetekben csak a zongora és a napi egy-két kisebb lecke volt, de értelemszerűen egyszerre növekedett a mennyiség velem.
Nagyjából hetedikes lehettem, amikor rájöttem arra, hogy vannak olyan tantárgyak amelyek egyáltalán nem tartoznak az erősségeim közé. Mértanból például nem voltam jó egyáltalán. Effektív nem láttam térben a mértani alakzatokat, és ez nagy hátránnyal járt. Ettől függetlenül szerettem írni, olvasni, szerettem mindazt amitől szerintem az ember ember… és szerintem ezek nem csak a reáliák (bár tegyük hozzá, hogy ezek ismerete is nagyon-nagyon fontos). Ekkorra jöttem arra rá, hogyha valamiben tehetséges az ember, akkor azt kötelessége ápolni, dolgozni. Hiszen munka nélkül nincsen siker. Sokszor mondta a zongoratanárnőm, hogy Mozart se lett volna soha ennyire elismert, ha nem gyakorolt volna rengeteg órát naponta.
A második emlékezetes dolog talán az volt, amikor az új suliba kerültem és kilencedikesként kezdetét vette a Dzsungel Könyve musicalre a készülődés. Én voltam az első évfolyam, aki belekóstolt ebbe a műfajba és tetszett is nekem. Bár napi több órán keresztül próbáltunk és eredetileg én majdnem főszerepet kaptam volna, a vége az lett, hogy gyakorlatilag két-három alkalommal megjelentem a színpadon és kb ennyi. Nem szerepeltem gyakorlatilag soha főszereplőként, de megtanultam, hogy ettől függetlenül nem szabad feladni, még akkor sem, ha azt gondoljuk, hogy néha kárba ment a befektetett munkánk. Újabb tanulság volt, újabb alázatra volt szükség. Ez pedig mind-mind megedzett engem…
Aztán az idő múlásával és a különböző kezdeményezéseim, újságírói munkám megjelenésével egyre nagyobb koncentrációra volt szükség, egyre nagyobb alázatra volt szükség, egyszerűen azért, hogy tanulni tudjak, hogy mielőbb elsajátítsam mindazt, amire szükségem van ahhoz, hogy sikeres(ebb), fejlődőképesebb legyek.
Az elmúlt egy év nagyon sok változást hozott az életemben, egy évvel ezelőtt totál másként szemléltem a világot, abszolút hihetetlennek és kilátástalannak láttam mindent, de valahol a remény mindig ott csörgedezett benne, hogy megéri dolgozni, beletenni apait-anyait, államvizsgázni, cikkeket írni, újságot indítani, újabb munkákat keresni, mert ellenkező esetben úgy járok, mint az az ember, aki nem indul el, mert esik és abban reménykedik, hogyha az eső elmúlik, akkor majd sikerrel fog járni.
Szerintem évszázadok óta az egyik legnehezebb időt éljük és bennem a kérdés nem annyira arra irányul már, hogy mikor is lesz ennek vége, hanem arra leginkább, hogy mikor és hogyan fog hasonló helyzet újból felbukkanni. Illetve természetesen azon is töprengek, hogyan lehet most mentálisan egyben maradni, haladni, tervezgetni…
Azt hiszem, hogy most sokan kétszer annyit kell dolgozzunk ahhoz, hogy hasonló hatást elérjünk, mint amennyit a pandémia alatt kellett és talán mindannyiunknak vannak gyengébb pillanatai (nekem például ma nem jön össze semmi és még az eső is esik…), de azt gondolom, hogyha eléggé elszántak vagyunk, akkor gyakorlatilag nincsen olyan akadály, ami elriaszthatna minket a megvalósítandó céltól!
Facebook kommentek