Március van és havazik, ki látott még ilyent? Normális ez az időjárás, normális, hogy megint havazik? Nekem ez a véleményem, de a következő kis szösszenet egy nőről szól, aki örvend a hónap.
Hat óra van. Cseng az óra, indulni kell, új nap, új kihívások és társai. Sorolhatnám a nagyobbnál nagyobb közhelyeket, de inkább most megkímélek mindenkit ettől. Végre újra lett olyan munkahelyem, ahova be kell járni napi rendszerességgel. Ez nem csak azért jó, mert végre újra visszatért a rendszeresség az életembe, hanem azért is, mert végre van értelme annak, hogy reggelente felkeljek és ne dunyasszak egész nap a paplan alatt, hanem azért is, mert végre lehet öltözködni, végre újra van rendszere az életemnek.
Ma esik a hó!
Olyan szép a táj, persze sok időm nincsen ezen merengeni, hiszen rohanni kell, reggel hat óra van, és csúcsforgalom. A gyerek megint bömböl, nem akar bölcsibe menni, inkább velem maradna itthon, én pedig ezt most nem tehetem meg. Muszáj volt visszamennem dolgozni, kicsit szar helyzetben vagyunk anyagilag, a fene se gondolta, hogy a kölcsönt fizetni ilyen megterhelő lesz. Főleg úgy, hogy időközben az összetartásból széthúzás lett, legalábbis egy ideig…
Szerintem egy örökkévalósága vagyok házas, de a férjem szerint csak két éve. Nem ő tehet róla, rendes ember, de hihetetlenül unalmas és erre én csak az esküvőnk utáni héten jöttem rá. Késő, tudom.
Rendes ember a férjem, dolgozik, igyekszik itthon segíteni, eléggé normális volt a kapcsolatunk mindaddig, ameddig egyszer a konyhapulton nem maradt a telefonom. SMS érkezett rá és ő hamarabb látta a tartalmát, mint én. Egy pasi volt az, írta, hogy el akar válni…
Ekkor kezdődött minden.
Természetesen a történtek tükrében nehezen tudott újra megbízni bennem, de én folyton azt ígértem, hogy bizony én több ilyent nem fogok csinálni, miért is tennék? Nem tudom, hogy mi volt velem, miért történt ez. Ő pedig okos ember, tudja, hogy kutyából nem lesz szalonna, és ugyan azzal a pasival, aki SMSzett nekem, tényleg vége is lett (szerencsére még a válása előtt…), de mindig jöttek újabbnál újabb emberek. Én pedig nem tudtam, hogy mitévő legyek. Válni nem akartam, a férjemet szerettem, és mivel ő se akart elválni (gondolom azért, mert még ő is szeretett), így egyelőre vártunk. Ő arra, hogy valamikor újra elkapjon és akkor már hivatkozván az emberi méltóságra, nagy cirkuszok után tényleg elváljunk, én pedig arra vártam, hogy változzon valami. Változzon meg a kapcsolatunk, végre ne legyen már annyira unalmas.
Tavaly márciusban a járvány kitörésekor újra esett a hó. Mi pedig otthon ültünk hármasban, arra vártunk, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek. Mivel én nem dolgoztam, neki pedig home office-ja volt, így egyre többet beszélgettünk, és valahogy kezdtem jobban megérteni őt.
Egy olyan megvilágosodás történt, ami azelőtt még soha, nem is hittem először el azt, hogy megtörténhet ilyen.
A férjem őszintén elmondta a félelmeit, a változásokat az életében és mindazt, ami miatt én azt gondoltam róla, hogy unalmas, hogy nem képes semmire és elcsesztem az életemet, hogy őt választottam… Pedig pont az ellenkezőleg.
Míg a karantén alatt nagyon sokan elváltak, nagyon sokan úgy döntöttek, hogy külön folytatják az útjukat, addig minket megerősített a jelenlegi helyzet, sokkal boldogabban éljük az életünket.
Azóta pedig mindig örvendek, amikor esik a hó. Olyan, mintha letisztítani az eddigi hibáimat és tiszta lappal kezdhetek.
Facebook kommentek