A tech csapdájában: miért áldozzuk fel az Életünket az optimalizálásért?

Ha van valami, amit az elmúlt 20 évben megtanultunk, az az, hogy a technológia valószínűleg nem fog megmenteni minket.

És mégis, még a legtechszkeptikusabbak is úgy tűnik, hogy beleestünk a techipar legrosszabb csapdájába: az “emberi optimalizálás” trendjébe. Ezért az idei fogadalmam az, hogy kevésbé leszek optimalizált, kevésbé monetizált, kevésbé “élet-hackelt”; és remélhetőleg élőbb.

A kódolás logikája szerint a legjobb kód az, amelyik a leghatékonyabb. A startup-kultúra pedig, amely bizonyos mértékig a számítógépes kódot tartja az univerzum titkainak feltáró kulcsának és az akaratunk szerint alakítható világnak, megpróbálta ezt az ötletet, miszerint minden hatékonyságvesztést el kell távolítani, az életünk minden aspektusára kiterjeszteni. Ha ez túlzásnak tűnik, csak próbálj meg találni egy tech-alapítóról szóló profilt az elmúlt 10 évből, amely nem tartalmaz legalább egy anekdotát valamilyen őrült biohacking-kísérletről. Emlékezz Sam Bankman-Friedre, aki négy órát aludt egy babzsákfotelben éjszakánként? Olyan hatékony volt, hogy nem fésülködött, és előrecsomagolt vegán indiai ételt evett ki a csomagolásból. Ez valóban a zsenialitásának jelképének számított – mielőtt börtönbe került csalás miatt.

Könnyű (és szórakoztató!) kigúnyolni az emberi optimalizálás legostobább példáit, de az igazság az, hogy még a legtechszkeptikusabbak sem immunisak a produktivitási hackelés késztetésére. Minden nap azon kapom magam, hogy egyfajta „mosott apuka” verzióját valósítom meg Patrick Bateman reggeli rutinjának az Amerikai pszichó-ból. Szemmaszk viselése és ezer felülés elvégzése helyett, hogy csúcsformában maradjak, 5-10 perces köröket végzek combhajlító és csípőnyújtó gyakorlatokból, hogy elkerüljem a derékfájást, miközben serkentőket fogyasztok és nyolc órán át egy laptop képernyőjét bámulom. Ezután elkészítem a fiamnak egy (1) szabadon tartott tojását reggelire, beteszem a Graco gyerekülésébe, és elviszem a bölcsődébe a Subarummal. Onnan a helyi kávézóba megyek egy fair trade kapucsínóért, és megpróbálok legalább négy (4) egységnyi kultúrával kapcsolatos írást befejezni, amit reggelente könnyebb megírni, mielőtt az agyam ködössé válik.

Ezután könnyű ebéd következik, majd egy kis kardió. Délután emaileket küldök, számlákat állítok ki más kulturális írásokért, és podcastokat veszek fel.

Az “ideális” napomon minden órám számontartott, optimalizált az egészségfenntartás, családi felelősségek és pénzkeresés szempontjából – egy elképzelt táblázat minden cellájához hozzárendelve egy érték. Régi barátok hívnak, hogy beszélgessünk, de kinyomom őket. Nem most! gondolom. Túl elfoglalt vagyok!

Felmerül a kérdés: mit kapunk valójában mindebből a hatékonyságból? Ahogy Alice Fraser, egy másik kulturális író egyszer megfogalmazta: „Ha az életed minden szegmensét elég jól optimalizálod, súrlódásmentesen csúszhatsz a sírba anélkül, hogy bármiféle élményben lett volna részed.”