A Transindex volt az első munkahelyem. 2017-ben kezdődött a pályafutásom náluk és gyakorlatilag ez volt az a hely, ahol a legtöbbet tanultam, akiktől az első löketet megkaptam az újságírói pályámon. Ezért pedig köszönettel tartozom.
2017-et írunk, borús novemberi napot. A Hoppipolla blogot már nagyjából két hónapja terveztük akkor, sőt, a nevet nem is én találtam ki neki, hanem a szerkesztőség egyik tágjának az ötlete volt.
Tisztán emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, amikor megjelent vezetőben, hogy új blogot indítottunk el, aminek én leszek a szerkesztője.
Azóta eltelt majdnem öt év…
Sok dolog változott a világban, bennem is. Nem gondoltam volna sosem, hogy valaha újságírással fogok foglalkozni. Viccesen hangzik, tudom, de talán mostanában kezdett tudatosulni bennem, mostanában, amikor már majdnem öt éve ezzel foglalkozom. Azt sem gondoltam volna, hogy a Hoppipollát fent tudjuk tartani ilyen hosszú ideig, tartalmilag és anyagilag egyaránt. És természetesen azt sem gondoltam volna, hogy ez lesz a Transindex vége… Ez mindannyiunk vesztesége, az erdélyi magyar újságíróké, és a erdélyi magyar közösségé is.
Mondhatni, hogy akkor kerültem a Transindexhez, amikor már a rosszabb időket élte a lap, kirobbant a Váta-botrány (ugyanaznap, amikor a Hoppipolla is indult), és számos nehézség volt a Transindex életében. De talán ebben az öt évben tanultam eddig a legtöbbet, olyanoktól, akik már lassan két évtizede újságírással foglalkoztak. A kezdetekkor különösen nagy szükség volt a segítségükre, jóformán azt sem tudtam, hogy hogyan kell összeálljon tartalmilag egy cikk, milyen irányelveket kell követni és társai… A Transindexnél tanultam meg a világot újságírói szemmel szemlélni.
Voltak nézeteltérések, volt olyan is a szerkesztőségben, aki nem kedvelt engem annyira és volt olyan is, akit én nem kedveltem annyira. Talán ez az újságírás legfontosabb irányelve, hogy vállald a véleményedet, még akkor is, ha különbözik a másokétól. Erre teret és lehetőséget kaptam nálunk. Rengeteg olyan munkatársam volt, akit nagyon kedveltem, sokat tanultam tőle, s voltak olyan pillanatok is, amikor azt éreztem, hogy ezt túltolták, vagy nem így kellett volna eljárni. Akadtak szép számmal szerkesztőségi viták is, nem mindig értettünk egyet, más volt az ők világnézetük és más volt az enyém. Visszanézve azt gondolom, hogy talán ez tette széppé, színessé a dolgokat. Ez hiányozni fog nekem.
A mai napig majdnem 400 cikket közöltem a Hoppipollán, amelyből 347 darabot jómagam írtam, a további ötvennek nagy részét pedig én korrektúráztam, szerkesztettem. Az első 400 cikkem, amire mindig szép emlékként fogok visszaemlékezni.
Aztán ahogyan telt-múlt az idő, nem csak a Hoppipollára írtam, hanem a Pinkdámának (erdélyi divatblogja a Transindexnek) is szorgos szerkesztője lettem, aztán megjelentek cikkeim a Pénzcsinálókon is. Forgattam videót a Hoppipolla YouTube csatornájára, de készítettünk villáminterjút a Transindex YouTube csatornájára is.
Sikerült az elmúlt közel öt évben kiépítenünk egy közösséget a Hoppipolla mentén a portárral közösen.
Akadtak szűkösebb idők, többször volt olyan, hogy a Hoppipollát le kellett állítani, mert nem ütötte a széle a hosszát. Ezek a pillanatok természetesen szerkesztőként nekem sem voltak kellemesek, de tudom azt is, hogy ezek a döntések nem ellenem irányultak, sokkal inkább a költségeket szerették volna minél jobban optimizálni.
Persze senki sem hibátlan.
De nem azért, mert nem volt hajlandó beállni a fősodorba, vagy azért, mert nem mindig írtak “szép” dolgokat. Azért, mert követtek el ők is hibákat, tettek meggondolatlan lépéseket, néha elfutott velük is a ló (amiben semmi különleges nincsen, hiszen más médiumok is követnek el hasonló hibákat). De gondoljunk úgy rájuk, mint egy osztálytársunkra az iskolában. Van amikor rossz napja van, és igazságtalanul rosszindulatú velünk, van amikor matek dolgozat alatt puskázik, sőt van olyan is, hogy visszafelesel a tanárnak. Ilyenkor az a jó megoldás, hogy pofán verjük és kirúgjuk az iskolából, vagy pedig igyekszünk elfogadni, esetleg segítenünk neki alakulni?
És az alakulásra volt lehetőség. Ott volt a Plakátmagány, ahova akárki írhatott, akár olyan cikket is, ami nem egyezett a szerkesztőség nézeteivel. Nem tudok olyanról, hogy valakit azért tiltottak volna le Facebookon, mert olyat írt volna, amivel nem tudnak azonosulni (ha bunkó, személyeskedő volt valaki, akkor az teljesen más történet). Lehetőséget adtak a sokszínűségre. Tőlük telhetően. Mert ugye senki sem tökéletes.
Most pedig bedobták a törülközőt. Politikai nyomásra hivatkozva. Nem azért, mert feszültséget akartak kelteni és éppen a februári hónapot találták erre megfelelőnek, hanem azért, mert nehézségeik adódtak. Reális problémák, amelyeken nem lehetett segíteni.
És most ott a TransTelex… Ők ezt előre tudták már (PEDIG NEM)!
Tegnap estétől ez folyik a csapon is. Az, hogy átvertek mindenkit, hogy ők tudták, hogy merre van az arra, és, hogy az egész csak politikai feszültségkeltés.
Sokan azért savazzák, szerintem oktalanul, őket, mert a transtelex-et már november óta elkezdték kitalálni és ki volt számolva az egész. Meglehet, mert miért is ne? Ha még így is történt volna? Miért ne tervezhették volna, amikor tudták, hogy süllyed a hajó. Itt emberek életéről, megélhetéséről van szó, szerintem mindannyian hasonlóképp tettünk volna, ha tudjuk, hogy rezeg a léc. Mindannyian igyekszünk biztosra menni, szeretnénk minél kisebb kockázatot vállalni. Ők is így tettek. Szerintem okosan jártak el, hogy kicsit gondoltak a holnapra is. (A domaint pedig nem ők jegyezték be, ők tényleg a Transindexet szerették volna megmenteni az olvasók adományaival. Nem volt semmi alantas terv a dolgok mögött).
Hogyan tovább?
Ezt még nem tudni. Én legalábbis nem tudom, bármit mondanék az spekuláción alapulna. Bárhogyan is legyen, sok sikert kívánok nekik! Kitartást és türelmet, tisztánlátást, hogy tanuljanak a hibáikból és legyen lehetőségük még minél tovább szélesíteni az erdélyi médiapalettát. Merem remélni, hogy sikerülni fog nekik, mert a szűkület sehol sem jó. Ezt higgyétek el nekem.
(Cikk pontosítva: 2022.02.17., 10:55)
Facebook kommentek