Történet egy lányról, akinek tényleg megváltozott az élete a járvánnyal. Kitti története
Valamikor nyár végén kezdődött az egész. Felköltöztem Kolozsvárra, várt a nagybetűs felnőtt élet. A szüleim nem támogatták túlságosan, hiszen pincérként dolgoztam akkoriban Nagykárolyban, akkoriban még eléggé biztosnak tűnt a meló. Nem akarták, hogy otthagyjam, és feljöjjek, hiszen ki tudja, mi lesz itt velem.
A nyáron összegyűjtött pénzemből sikerült kimatekozni, hogy feljöjjek, és akkoriban, én úgy gondoltam, hogy másfél hónapig még lazán elleszek ebből a pénzből. És amúgy is, Kolozsvárra költözöm, biztosan rengeteg munkahelyi lehetőségem lesz! Kétség nem fér ehhez.
Aztán felköltöztem, s meglepődtem. Először is, amikor albérletet kerestem. Horibilisek az árak. 250 euró környékén mozognak az olyanok, amik engem érdekelnek. És nekem összesen volt 4000 lejem. De sebaj, gondoltam, hogy mindent bele, és kivettem egy lakást. Nem volt a legjobban felszerelve, így rendeltem néhány dolgot az internetről. Semmi extrát, csak amire szükségem lehet. Szék, asztal, vízforraló. Zsupsz, majdnem 1300 lejem lett oda, pedig tényleg csak a legalapvetőbb dolgokat vásároltam meg, azokból se a legdrágábbat. A lakásom legalább jól nézett ki, tetszett az állólámpa, és egészen jó hangulata volt a dolognak. Ez máris boldogsággal töltött el. Jobb volt lakni benne, a Hajnalnegyed nekem amúgy is tetszett, és így az egész story jobban magával tudott ragadni.
Aztán elkezdődött az egyetem. Elsőévesként meglehetősen tapasztalatlan vagyok. Nagyon különbözik az iskolában tapasztaltaktól, nagyon furcsa az, ahogyan a tanárok viselkednek velünk, és bizoyon szempontból tényleg felnőttnek érezhetem magamat végre. De temészetesen a felnőtt lét másik nagy buktatója az az anyagi biztonság. Ami nekem nem volt meg.
Lévén, hogy dolgoztam már két szezonban is vendéglátásban, úgy döntöttem, hogy az ott tapasztaltakból kiindulva sikerülhet nekem is munkát találni. Hiszen annyi vendéglő van itt. És láss csodát, sikerült is. Nem is akárhol, a belvárosban. Minden elvárásomat felülteljesítette, minden elvárásomon messze túlmutatott a hely. Rendes kollégákkal, előkelő vásárlókkal, és meglehetősen nagy borravalókkal. Szokatlanul nagy borravalókkal.
Én pedig szívesen adaptálódtam az újonnan kialakult helyzethez. Szívesen költöttem magamra, először végre, hosszú idő után, megtehetem. Volt pénzem. Természetesen azért spóroltam is. Igyekeztem minden fizetésemnek a felét félretenni. És ez két és fél hónap alatt sikerült is.
Ám most, hogy minden bezárt (újra), és ezáltal a vendéglőknek is csak a terasza van nyitva, minden megváltozott. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy abban az esetben, ha szigorítások lépnek érvénybe, én leszek az első, akinek mennie kell. És ez így is volt. Amikor már lehetett érezni az újabb szigorítások szelét, rögvest közölték velem, hogy ennyi volt, befellegzett.
Nem mellesleg az egyetem mellett, eléggé bonyodalmas volt lemenedzselni, hogy dolgozni is tudjak, és az órákon is részt tudjak venni.
Először fel se fogtam a dolgot. Hiszen egy ajtó becsukódik, a másik kinyílik. De akkoriban nem gondoltam, hogy ennyire meggyűlhet a bajom. Márpedig meggyűlt. Már majdnem egy hónapja nincsen munkahelyem, vagyis semmilyen jövedelmem. És már majdnem egy hónapja nézek ki az ablakon kétségbeesve. Mitévő legyek? Menjek haza? Maradjak, és valahogy csak lesz? Hogy lesz minden egyes nap kenyért az asztalon, vajon lesz olyan, hogy tényleg éhezni fogok?
Lassan nincsen pénzem a lakbért fizetni, pedig ez csak a belépő… Ez csak az előszobája mindennek, enélkül nem tudok Kolozsváron lakni.
Most kétségbeesve írok, és várom az égi jelt. Lehet, hogy érkezik, csak késik valamerre, kitudja…
A cikk szerzője elsőéves hallgató a BBTE-n.
Facebook kommentek