December végén tettük közzé Attila és Aranka párkapcsolatának első részét, ami leginkább Attila vívódásairól szólt, most folytatjuk a történetet.
Már vagy egy hónapja járok edzőterembe, még shakeket is iszom, de semmi látszata nincs. Az egyik gyúrós haverom azt mondta, hogy valószínűleg azért, mert nem táplálkozom rendesen és egészségesen. De mikor lenne időm rá, ha az iskola utáni szabadidőmet az edzőterembe töltöm? Miért ilyen bonyodalmas ez az élet!! Vááá.
Arankának időközben meglett a telefonszáma.
Mondjuk nem volt egy olyan nagyon bonyodalmas dolog, igaza volt Áginak (ő a padtársnőm), hogy tegyek egy lépést a lány fele. Jóformán nem is tudtam, hogy hogyan kell, hiszen olyan rég volt barátnőm, hogy kiestem már a gyakorlatból.
Egyszer, amikor a közös szerenádra készültünk (mindig idejében felkészítenek minket a tanárok), Aranka mellettem ült, én meg megdicsértem, hogy milyen jól tudja a dalok szövegét, erre ő meglepődve megköszönte, majd kicsit elvörösödve ugyan, de kaptam az alkalmon, és elkértem a számát is. Ő erre nagyot nézett mogyoróbarna szemeivel, de azért bediktálta, én meg biztosítottam róla, hogy csak „vész esetén, soha nem lehet tudni, hogy mikor fog majd jól“ esetre kértem kölcsön.
Ezzel már túl vagyok a nehezén (gondoltam én…), pedig pont ezután következett a neheze, hogy hogyan tudjak úgy írni neki egy SMS-t, hogy ne derüljön ki, hogy mit is akarok konkrétan. Nem akarok bunkó lenni, meg nyomulni. Én csak szeretném jobban megismerni.
Eltelt pár nap, talán egy hét is, s Ági biztatására egyik délután úgy döntöttem, hogy ráírok, egy „helló, mit csinálsz, nem lenne-e kedved találkozni velem?“ SMS-t.
Elküldtem.
Ékezetekkel írtam, hogy jó benyomást keltsek benne. Pár perc múlva jött egy SMS vissza, egyszerűen csak annyit írt benne, hogy „ bocs, ki vagy?“. Ez nagyon szíven ütött. Ezek szerint még a nevemet se tudja, hogy akarhatok tőle így én akármit? (Pedig későbbiekben kiderült, hogy a probléma sokkal egyszerűbb volt, én nem adtam meg neki a saját számomat, így nem volt ahonnan tudja, hogy ki ír csak úgy rá.)
De nem azt mondták, hogy Aranka az én kategóriám? Vagyis, hogy nem túl szép, nem minden pasi álma, akkor őt lehet, hogy nem is érdeklik a pasik? Vagy lehet, hogy van pasija már? Gyorsan megkerestem Facebookon, ott szerencsére ismerősök vagyunk, végigpörgettem a profilját, hát nem tudtam meg semmit, csak diáktanács, meg ilyen-olyan nyereményjátékokat osztott tovább, egy-egy nyaralós kép volt fent, s kb ennyi, semmi érdekesebb, személyesebb. Sebaj, megkerestem instán is. Na, itt már bajosabb volt, zárt fiók, nem követtem (nem értem amúgy, hogy miért, ha egyszer bele voltam esve, vagy mi), gondoltam, hogy sebaj, bekövetem, így legalább felhívom magamra a figyelmet. Meg is tettem, aztán futottam az edzőterembe, hiszen lehet, hogy ha jobban néznék ki, a végén még a nevemet is tudná.
Edzés után rögtön megnéztem az instát, visszajelölt, s ő is követni kezdett engem, valamint kedvelte két képemet. Ez most megint összezavart. Akkor lehet, hogy bejövök neki? De akkor miért nem válaszolt rendesen az SMS-re? Azért ennek is örvendtem, legalább valami fény kezdett el csillogni az alagút végén.
Pár nappal később a folyóson összefutottam vele, a kávéautomatánál álltunk sorban, ő pont előttem. Hát nem is kell mondanom, a szívem a torkomban dobogott, de azért bőszen én is ott álldogáltam, s vártam a soromat. Ő a mobilját nyomkodta… Egyszer felpillant, aztán visszanéz, majd felkapja a fejét, s rám mosolyog. „Szia Attila!“. Hát ettől majdnem elájultam, akkor tudja a nevemet, tudja, hogy ki vagyok, enyém a világ!
„Szia“- mondtam elvörösödött fejjel. Hogy vagy? Ő rám mosolygott, majd egy pár mondatot váltottunk, s a végén, amikor már kivette az automatából az italát, s elköszönt, én, mint a romantikus filmekben, utánarohantam, s elhívtam.
Megint meglepődött egy picit, de rábólintott, s azt mondta, hogy, persze, szívesen. Így történt aztán, hogy pénteken este az egyik belvárosi pizzériába vittem el. Inget vettem, a lehető legkisebbet, hogy minél jobban feszüljön rajtam, ennek következtében aztán látszott is rendesen, hogy izzadok, mint egy ló. A kajálás eleje volt a legrosszabb, mindketten ültünk, mosolyogtunk, s alig ismertünk egymást, de szerencsére hamar kitaláltam, hogy hogyan lenne érdemes megismernünk jobban egymást. A feladat az volt, hogy minden releváns információt összegyűjtve mutatkozzunk be 30 másodpercben. Ez el is kápráztatta, hiszen én 25 másodperc alatt tettem mindezt úgy, hogy benne volt minden meghatározó információ rólam és az életemről. Persze idegeskedtem, s néha picit hadartam, meg asszem dadogtam is, de ő ezt cukinak tartotta. Így az evés végére még jobban belezúgtam, s nagyon nagy hősnek tartottam magamat, hogy elmertem hívni. Olyannyira jól sikerült a vacsora, hogy a végén (dobpergés!), még egy csók is elcsattant, amitől én fullba ideges lettem, meg elkezdtem izzadni, de végül örvendtem, hogy jól sültek el a dolgok. Nem engedte, hogy hazakísérjem, így elkísérve egy taxiig, megbeszéltük a következő randi részleteit. A következő két találkozó után, már kijelentette, hogy a pasija vagyok. Sokkal könnyebben mentek a dolgok, mint én azt előzetesen elképzeltem!
A dolgok ezután egyre könnyebben mentek, és jelentem, már több mint 3 hónapja vagyunk együtt! S ha valami jótanácsot szeretnél kapni egy kezdő párkapcsolatban élő fiútól, azt tudom mondani, hogy bármennyire is félsz megtenni az első lépést, hogy megismerkedj valakivel, tedd meg, mert megéri. Vesztenivalód nincsen, az biztos, s mindenképp nyersz vele, ha nem mást, tapasztalatot, hogy következőkor mit kell mindenképpen másként csinálni. A siker soha sem biztos, viszont megvan a lehetősége, hogy jó legyen a vége. Ettől olyan izgalmas! És, hogy közeleg a Valentin-nap, arra kérlek benneteket, hogy ne egy ajándékkal örvendeztessük meg a másikat, sokkal inkább egy élménnyel vagy érzéssel. Hiszen ez lehet az, ami mindörökre megmarad…
Facebook kommentek