Újabb visszaemlékezéssel jelentkezem, ezúttal felidézem az első szavamat, és gyerekkorom kedvenc autóját.
K-E-K. Ez volt az első szavam. K-E-K. Röviden és gyorsan, hogy anyáéknak több hétbe tellett, amíg megértették, hogy elsőszülött gyerekük mit mond. Mindezt úgy, hogy anyukám nyelvész, és irtózatosan érdekelte (már akkoriban is), hogy mit, és milyen módon mond a gyerek. Tippem sincsen arról, hogy hány évesen mondhattam ki az első szavamat, de erre azóta is emlékszik az egész család.
Lévén, hogy K-E-K, avagy kék volt az első szavam, logikusnak találtam gyermekkoromban, hogy ez legyen a kedvenc színem. Kék, mint a tenger, mint az ég, mint a kedvenc autó, amiben a gyerekkoromat tölthettem. Szimpatikus volt ez a szó, ízlelgettem, gondolkodtam, hiszen mindössze három betűből áll, két mássalhangzó közé szorult magánhangzó. Olyan, mint egy rossz házasság, melyben a két szülő folyton veszekedik, az egyke gyerek pedig megpróbálja elviselni a szülei viszályát. Olyan, erőszakos egy kicsit ez a szó, kék. Rövid, és kemény. Olyan határozottnak éreztem, adott egyfajta komolyságot nekem. Ha bárki megkérdezte, hogy mi a kedvenc színem, én nagyon komolyan csak annyit válaszoltam, szinte rezzenéstelen arccal, hogy kék. És máris tudtuk, hogy hányadán állunk. Férfias, erős kékre gondoltam mindvégig ilyenkor, egy olyanra, amilyen színű zakó jelenleg is lóg a szekrényemben, olyan, mint amilyen az Adria vize, tiszta, de mégis arisztokrata. Annyi mindent jelenthet ez a szín, tisztaságot, hovatartozást és fájdalmat is. Amikor nagytatám beverte a könyökét az asztal sarkába, az csúnyán megkékült, és nagytata szemében hirtelen könnyek gyűltek. Ekkora rájöttem, hogy egyszerre mutatja meg az érzéseimet, és a jellememet ez a szín.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor nagytatámék udvarára behoztak egy kék színű Daciat. Egy kicsit rozoga volt már ugyan, de kék volt, és el volt romolva, átmenetileg akarták ott tartani. Természetesen első dolgom volt, hogy lecsapjak rá. Rögvest engedélyt kértem, hogy beleüljek, és utazósdit játszódjak egész nap. Ez mindenkinek kapóra jött. Nem tudtam magamban kárt tenni, nem kódorogtam el, és büszkén, boldogan burrogtam napestig. Az autó júniusban érkezett meg, emlékszem azon a napon, amikor nekem irtózatosan fájt a hasam. Azt mondták, hogy beszorult a szél, semmi komoly. De nekem nagyon fájt. Szinte belekékültem a fájdalomba.
Aztán meghozták az autót. Ami kék volt, és csak az enyém. El is merengtem, hogy életem során szerintem kevés olyan boldog pillanatot fogok magaménak tudni, mint amilyen ez. Reménykedtem, hogy a kék irigység fogja ölni a barátaimat, amikor meglátják, hogy nálunk az udvaron két autó is van. Ráadásul az egyik piros, a másik kék. A nagyszüleim egy autón osztoztak, én meg, mivel néha azért megsajnáltam nagymamámat, megengedtem, hogy beleüljön az én kék autómba. Természetesen sokszor kérette magát, hogy ő inkább olvasna, vagy pihenne, hiszen épp’hogy befejezte a napi teendőit, de én tudtam, hogy csak arra megy ki a játék, hogy megengedjem neki, hogy az ötéves unokája nagyjából huszonöt éves autójába üljön.
Aztán teltek-múltak a napok. Az autóban mindig meleg volt (akkoriban még nem volt igényem a légkondira…), én pedig az egész nyarat kitartóan az autóban töltöttem. Legalábbis akkoriban úgy éreztem….
Hol is tölthettem volna, hiszen a szüleim több alkalommal a nagyszülőknél hagytak, mert vagy elutaztak, vagy kutattak, dolgoztak az egyetemen. Én viszont mindig örömmel fogadtam a hírt, hogy egy-két hetet a nagyszülőknél tölthetek, hiszen ott volt álmaim autója. És nem mellesleg csak az enyém volt, senki nem akarta elvinni, senki nem mondta soha, hogy ő szeretné vezetni (nagymamát ne számoljuk, neki nem volt jogosítványa, így ő ugyan néha-néha beülhetett, de vezetni nem vezethette az autót). Az enyém volt az egész világ, mindig Debrecenig utaztam vele, és mindig sokat kellett álljak a határnál, hiszen nem volt olyan könnyű akkoriban zöldkártyát kapni… Ezek a magyarok már akkor is megnehezítették az ember dolgát. Nem csak a határon, hanem utána is, hiszen javarészt épp csak átkeltem, és Magyarországon voltam, nagymama máris hívott ebédelni. Soha nem értettem. Volt olyan, hogy meg se álltam, csak egyfolytában vezettem, hogy haladjak, Biharkeresztesnél tovább úgy se jutottam, mert az ebéd mindig az határátkelés után készen volt már. De én nem bántam, olyan volt ez nekem, mint egy mindent felülíró szerelem. Egyfolytában együtt akartam lenni a Daciával, és ő is velem. Éreztem rajta, valahányszor megfogtam a kormányát, hogy kicsit számkivetettnek érzi magát, hogy ő már senkinek sem kell, ő bizony nem akar láb alatt lenni, inkább elfoglalja magát. És ebben nálam jobb társat nem is kaphatott volna.
A nyár eltelt, és a Daciát végül Jenő bácsi megjavíttatta, bármennyire is megígértem neki, hogy vigyázok rá, és jobb helyen lesz itt, mert legalább a tehenei nem fogják a szaros farkukkal a szélvédőt összekoszolni, sőt még némi pénzt is ajánlottam neki, amiből annyi pálinkát vehet, hogy bőven elsirattathatja az autóját, ő nem engedett. Saját bevallása szerint azért volt szüksége az autóra, mert nagyobbik lánya a városba járt iskolába, és néha nem ártott volna, ha ő is meglátogatja, nemcsak az anyja, én nem tágítottam. Mondtam neki, hogy jobb lenne, ha kibékülne a feleségével, s akkor nem is kéne ebben a szutykos kunyhóban lennie, és még nő is lenne a háznál, ő nem engedett, és elvitte az autót. Én hihetetlenül szomorú voltam, de eldöntöttem, hogy amint lehetőségem lesz rá, megveszem tőle az autót. Ugyan lehetőségem még nem volt rá, mert Jenő bácsi meghalt, elvitte az ital, és a nőtelenség, az autó azóta is ott szomorkodik a kertben és azt reméli, hogy egyszer még majd visszatérek hozzá.
A kép csak illusztráció
Facebook kommentek