Létezik olyan, hogy túlérzékeny? Ki dönti el, hogy mit érezhetek, mi számít “okésnak” és mikor lehet beköpni azt a mindenki által utált mondatot, hogy ne legyél már túlérzékeny. Igaz történet alapján….
Reggel 7 óra van, csöng a telefonom. Csak a megszokott hétfő reggel. Semmi extra, s mivel tudom, hogy csak 9 órára kell nagyvonalakban készen legyek, így lazán ki is nyomom, hiszen semmi értelme nincsen annak, hogy órákon át csak üldögéljek és Instázzak a lakásban.
Nyolc körül magamtól megébredek, pedig tudom, hogy csak percek kérdése nagyjából és újra szólt volna az óra. Automatikusan a telefonom után nyúlok, checkolom, megjött a reggeli üzenet a pasimtól, minden rendben. Gyors zuhany, halad előre a nap.
Nagyjából délelőtt 12 lehetett, amikor egyik nagyon jó fiúbarátom felhívott, hogy nem lenne-e kedvem este találkozni vele és újdonsült barátnőjével. Egyből rávágtam, hogy dehogynem, miért is ne? Megbeszéljük a találkozó részleteit, én elköszönök és folytatom a tanulást. Persze igyekszem, hogy készen legyek vele, elvégre szesszió van, mi mást tehetnék?
Este a találkozó előtt elgondolkodom, hogyha a srác hozza a barátnőjét, talán nekem se ártana elvinni a pasimat. Persze erről az elképzelésemről őt is igyekszem értesíteni, neki aztán semmilyen ellenvetése nincsen, tőle mehet a menet, menjünk csak ki. Ezt gyorsan leesmesezem a fiúbarátommal is. Természetesen neki sincsen semmilye ellenvetése.
Eljön a várva-várt este, én a legjobb ruhámban igyekszem a legjobb arcomat mutatni. A fiúbarátom barátnője nagyon szép, szőke, hosszú haja van, nagyon vékony a csaj, gyönyörű fogai vannak. Abszolút elvarázsol a szépsége, mint ahogyan a pasimat is, jóideig csak nézi és azt hiszem, hogy nem akarom tudni, hogy mi járhatott a fejében.
Leülünk vacsorázni és elkezdünk beszélgetni. Vagyis majdnem… A csaj ugyanis elkezd beszélni számunkra teljesen érthetetlen témákról, amiket nem csak nem értünk, de a változatosság kedvéért még nem is érdekel minket. Ő erre abszolút nincsen tekintettel, és csak beszél a különböző bőrtisztítási rutinjairól és társai.
A monológok hosszú sora után, úgy döntök, hogy itt az ideje lépni és valamerre másfelé elterelni a témát. Amikor belekezdenék egy új témába, ő rögtön közbevág és újra a csak a saját bjútirutinjáról és barátnőiről beszél.
Mivel már tényleg sokat beszélt a szépségápolásról, úgy döntöttem, hogy már csak tiszta kíváncsiságból is megkérdezem, hogy miért érezte ennek szükségét.
“Hát mert szerintem rádférne egy bőrradírozás…”
Ekkor megfagyott a levegő, én pedig mint aki atomjaira hullott, igyekeztem a lehető leggyorsabban elhallgatni és lehetőleg teljesen láthatatlan lenni, mert ez fullba gól volt, és egyértelműsítette számomra, hogy nem vagyunk ugyanazon kategória, így inkább legyen kuss…
Amikor a vacsora az örökévalóság után fél órával véget ért, rögtön a fejemhez vágta a kislány, hogy egész este hallgattam, ne legyek már ilyen túlérzékeny, nem megbántani akart, nincsen semmi baj a külsőmmel, csak szerinte jó lenne tisztábbá tenni a bőrömet… Aha, és ezt így, ilyen módon kellett a tudomásomra hozni. Hát köszi, gondoltam magamban, és igyekeztem a lehető legkimértebb de leggyorsabb léptekkel, oldalamon a pasimmal elhagyni a helyszín.
Azóta se hívott a barátom, azóta se hallottam a csajról, pedig a fenti esetnek már majdnem egy éve.
Mondhatnám, hogy nem sértődtem vérig, de ez nem lenne igaz. Első találkozó apropóján egy ilyen kényes témát felhozni, sőt a szemembe mondani, hogy a bőrömre ráférne egy kis bőrradír, nekem sok volt. Az viszont, hogy emellé még hiperérzékeny is lettem, nálam teljesen betöltötte azt a bizonyos poharat…
Nem értem, hogy hogyan veszi valaki ahhoz a bátorságot, hogy eldöntse, hogy mennyire lehetek érzékeny. Nem értem soha, hogy milyen lehet egy hiperérzékeny ember, milyen az, amikor valaki túlérzékeny… Talán elvárna némi empátiát az embertársaitól, netalán tán’ egy kicsit több tiszteletet?
Miért érzik egyesek, hogy csak azért, mert a természet kegyes volt hozzájuk, felhatalmazva érzik magukat arra, hogy bárkiről is keresetlen vélemény formáljanak? Azóta is azon a felvetésemen tűnődök, hogy a következő találkozó alkalmával kiírom a homlokomra, hogy Bocsánat, én túlérzékeny vagyok…
Facebook kommentek