Ed Sheeran szól a fülemben, miközben egy hintaszékben ringatózom, egy csodaszép mikulásvirág mellett. Nem otthon vagyok, mégis úgy érzem, hogy újra béke és boldogság van a szívemben. Otthonosnak érzek mindent körülöttem – újra. És csend van bennem. Nem hangos, nem halk, nem zavaros. Csak nyugalmas, békés, mosolygós csend.
Ilyen lelkületű akartam lenni, amikor újra ilyen, személyesebb hangvételű cikket írok nektek. Egy ideig nehéz volt hallgatni, aztán még nehezebb volt megszólalni, majd újra hallgatni. Most végre úgy érzem, kibékültem az Élettel. Sőt, ennél is meredekebbet mondok: kicsit kezdünk barátok lenni. Nem könnyű barátság ez; úgy kezdődött, mint pár éve az Attilás barátságom: nem voltam neki elsőre szimpatikus, de idővel megbarátkoztunk.
Minden évben próbálok egyfajta számadást végezni (elsősorban magamnak) arról, hogy milyen volt az év. Idén ezt meg se próbálom, mert nem tudnék egyértelműen fogalmazni. Elégedjünk meg annyival, hogy tanulságos év volt. Vagy nem, inkább ne mondjuk ezt, mert ez nagyon elcsépelt. Mindenki ezt mondja, ha homályosítani akar, vagy ha valami nagyon fontosat akar kifejezni. Mondjuk inkább azt, hogy reményteljes. Igen, ez a legjobb szó.
Ott volt végig a remény, amely gyakorlatilag az egyik legfontosabb és legelszakíthatatlanabb társam (vele már közel tíz éve együtt élek). Segített túlélni minden nehéz és munkával teli időszakot, tanulni és megerősödni benne. A remény az egyik legszebb szó, amit ki tudok ejteni a számon. Olyan, mint a tejbegríz számomra. Szeretem, és sokszor ettem. Aztán közel négy évig nem, de tegnap este újra.
Az év pedig ténylegesen teljes volt. Olyan lehetetlen pillanatokban adott boldogság-löketet a remény, hogy csak ámultam-bámultam. Aztán teljességet éreztem. Aztán hatalmas űrt. Majd lassan, hetek komoly lelki munkájának köszönhetően, újra teljességet.
Van olyan, hogy az ember élete teljes? Van olyan, hogy tényleg nem hiányzik semmi? Szerintem ilyen csak pillanatokra, jobb esetben órákra adatik meg. Aztán tovaszáll, és rögtön valami újra vágyakozunk. Újabb élmények, ízek, imák, szerelmek, autók, ruhák… Nekem pedig ebben az évben többször is volt teljességérzésem.
Egy olyan érzés kerített hatalmába, amely a legboldogítóbb, a legfennköltebb, az a “minden rendben van, élvezd csak” pillanat: a teljesség.
Aztán persze ott voltak a csalódások. Vagyis hát ott volt a Csalódás keserűsége. Majd a Család tette édesebbé. A barátok kismillió telefonhívása, a Megértés, az Empátia és a Szeretet, ami végül Szerelem lett.
Persze ott voltak a Lelkitusák is: az önmarcangolás és a #milettvolnaha érzés. Mérhetetlenül gazdag voltam egyszerre, és mérhetetlenül szegény. Ordítani tudtam volna, és életemben talán először nagyon csendben tudtam maradni.
Nagyon felnőtt voltam, aki tudatos és megfontolt, aztán nagyon gyerek, aki nem akarja hallani a néha igencsak kegyetlen világ zajait. Csak feküdni a puha barna szőnyegén a gyerekszobájában, ahol annyit álmodott, annyit hitt – és végül csalódott is. Újra.
A történelem megismétli önmagát – szokták mondani. De én nem éreztem ezt. Nekem minden új volt, minden idilli. Kicsit olyan volt az életem, mint amikor Koppenhágában a parkban megálltam nézelődni: minden tiszta, egyszerű, természetes és idilli.
Idén újra kicsit aggódtam, milyen lesz egyedül. Milyen lesz újra magadba nézni, és önmagad origója lenni.
Ezt eddig sosem tapasztaltam meg. Hiszen gyerekkorban a család az életed origója. Felnőttkorodban a szerelmed és a vele kapcsolatos életed válik az origóddá. De az egyedüllétben a csend, és az a kicsit kesernyés szó, a magány, olyan ijesztő.
Adtam egy újabb esélyt önmagamnak. Egy esélyt, amelyet én adtam és én vehetek el, mégis olyan szűkmarkúan bánok vele, mintha nem lenne elég a zsebemben – ahogy az autómosó gépe dobálja a Bogyós coinokat. Az autó még rémesen mocskos, de tíz lejért csak négy coin jár; az idő rövid, és ennyi idő alatt minél több szennyeződést kellene lemosni róla. Valahogy így jártam én is: a dolgok mélyére kellett ásnom, hogy újra tiszta legyek, újra önmagam legyek, újra boldog legyek. Petra azt mondta, nagyon látszik rajtam, amikor nem vagyok önmagam. Kriszti pedig wombathoz hasonlított, aki csak akkor fut, ha veszély fenyegeti. Akkor viszont negyven kilométer per órával.
Idén sokat kaptam, sokat elvettek tőlem, de másoktól mégis kaptam: barátságot, megértést, szeretetet, empátiát, mosolyt, kacajt.
Jövőre az lesz a feladatom, hogy továbbadjam. Már megtanultam úszni, hason is, háton is. Nem kell már úszógumi, ideje továbbadnom.
2025, add meg azt a csendet, amely nem a zajjal vívódik, csak van, mint a koranyári szellő. Ígérem, vigyázni fogok rád, és megbecsüllek.
Boldog új évet, Emberek!
Facebook kommentek