Semmiségnek tűnhet a vezetői engedély hiánya, hiszen annyi alternatív lehetőség van arra nézve, hogy hogyan jussunk el A-ból B-be. Én is ezt hittem, aztán kiléptem a komfort zónámból és belevágtam. Ma egy éve lett jogosítványom!
“Endre, neked miért nincsen még mindig jogosítványod?”
Ez volt az elmúlt három év egyik leggyakoribb kérdése. És a legnehezebben megválaszolható is. Tizennyolc évet betöltve részben nem is éreztem vágyat, részben lehetőségem sem volt rá (két nyelvvizsga letétele éppen elég stressz volt). Aztán elkezdődtek az egyetemi évek, egyetemistaként az ember mindig azt hiszi, hogy rengeteget-rengeteg ideje lesz, hiszen nem kell majd annyit egyetemre járni, mint azt megelőzően iskolába, de ez is egy fals elképzelés. Az egyetemi évek alatt effektíve semmire, de semmire nem volt időm.
Újságot írtam, projekteken dolgoztam és persze egyetemre jártam, ahol ha nem is kellett heti szinte óráról-órára tanulni, a parciálisok, illetve a nehéz tantárgyak eléggé lecsökkentették a szabadidőmet.
…aztán persze jött a COVID. COVID alatt mindenki örvendett, hogy él, mindenki azon volt, hogy lehetőség szerint minél kevesebbet érintkezzen emberekkel, minél kevesebb dolgot csináljon a saját lakásán kívűl. A világ bezárt, ezzel együtt a lehetőségek mind-mind lecsökkentek.
Nem is akartam eléggé…
Valószínűleg nem is akartam eléggé. Legalábbis Betti, a barátnőm, mindig ezt mondja. Sokszor beszéltünk már azóta arról, hogy ha ő nem buzdított volna, illetve ha nem kezdett volna ő is neki a sofőr sulinak, valószínű, hogy még mindig nem lenne jogosítványom.
No nem azért nem lenne, mert nem lett volna jó. Sokkal inkább az hátráltatott, hogy rengeteg rémtörténetet hallottam annak kapcsán, hogy hányadjára tud az ember gyermeke átmenni a vizsgán, illetve, hogy mennyi időt és energiát igényel a procedúra…
Messzemenően nem olyan veszélyes, érdemes belevágni!
Bár önmagába véve a történet tényleg időigényes, illetve rengeteg türelemre van az embernek szüksége, el kell mondanom, hogy messzemenően nem annyira bonyodalmas, mint elsőre tűnik.
Sokat számít az, hogy milyen oktatód van, nekem szerencsére egy szuper sofőrt sikerült találnom, aki bár eléggé ideges tudott lenni egy-egy baklövés elkövetésekor, nagyon értelmesen és gyakorlatiasan elmagyarázta, hogy mit hogyan kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen és ne csak a vizsga sikerüljön, hanem a későbbiekben az utakon is megálljam a helyem. (Hozzáteszem, van olyan utca, ahol a felezővonalon még mindig át szoktam menni egy picit, mert effektíve nem tudok annyira lelassulni, hogy ne kelljen…).
A kezdetek természetesen nem voltak egyszerűek. Aki tanult zongorázni, az pontosan tudja, hogy mennyit kell gyakorolni ahhoz, hogy minden flottul menjen, mindig eltaláld a hangot. No, vezetni is megtanulni nagyjából ilyen. Én legalábbis így tekintette ma történetre. Ahhoz, hogy megfelelőképpen tudjam használni a kuplungot, a gázt, illetve nem utolsó sorban, tudjam mennyire kell benyomjam a féket, rengeteget kell gyakorolni.
Mi pedig gyakoroltunk, rengeteget….
Nem szabad feladni, ha elsőre nem sikerül…
Aki Kolozsváron tanult meg vezetni (tehát életében először itt próbálja megtanulni a dolog fortélyait), az biztosan legalább egy-két alkalommal megbukott a forgalmi vizsgán. Ahhoz, hogy egyből átmenj, valamilyen felsőbb erőre van szükség, valamit nagyon-nagyon jó technikára. No, hát nekem is csak másodjára jött össze.
Az, hogy hányadik alkalommal tudod sikeresen venni az akadályt, nagyon sok tényezőtől függ. A rendőrök mindig, de mindig nagy hátráltatói lehetnek a dolognak. Vezettem már olyan rendőrrel, aki emberként viselkedett és teljesen normálisan pontozott, de volt olyan is, hogy a rendőr türelmét elvesztve, seperc alatt megbuktatott.
Természetesen az elméleti vizsga nagyrészt rajtunk áll, de tegyük hozzá, hogy aki végigoldotta (és végig is olvasta), az tudhatja, hogy rengeteg nüánsznyi különbséget fedezhet fel az ember. Ilyenkor jó, ha valamilyen különbséget találunk a kérdéseket vagy a válaszok között. Így könnyebb memorizálni is.
A gyakorlat az idővel fog megjönni, én is ebben hiszek…
Miután megkaptam a jogosítványomat először karácsony után szüleim autóját próbáltam ki. Szörnyű élmény volt, szörnyen ment. Effektíve annyival másabb volt az autó kuplungja, mint amelyen én tanultam, hogy sikerült többször is bedöglesztenem. Akkoriban ez nem tűnt túlságosan bíztatónak, de örömmel jelentem, hogy végül sikerült azt is többé-kevésbé megszoknom.
Emellett természetesen hatalmas segítség volt az is, hogy az elmúlt egy évben rengeteget utaztunk belföldön. Úgy érzem, hogy szinte már behunyt szemmel ismerem a Kolozsvár – Csíkszereda távot, hiszen legalább hét alkalommal megtettem ebben az évben oda-vissza.
Talán a városban csúcsidőben vezettem a legkevesebbet, de az is tanulható, rájöttem, hogy szerencsére mára már bármikor elindulok, nem igazán riadok meg a forgalomtól.
Akkor te többet már nem gyalogolsz, tömegközlekedsz?
Sokan gondolták azt, hogy a jogosítvány után nem leszek hajlandó autó nélkül semerre se menni. Ez akkor hatványozódott igazán, amikor lett autónk is, amit kedvünkre használhatunk.
Ennek ellenére most is, naponta gyalog járok az Xponentialba, illetve rengeteg helyre megyek busszal. A városban csak és kizárólag akkor használom az autót, ha valamilyen elhalaszthatatlan dolgom van, ahol az esetek túlnyomó többségében kell cipekedjek is. Ilyenkor használjuk itt is, de ezeket a ritka eseteket kivéve a parkolóhelyén szokott várni ránk!
Mit köszönhetek a jogosítványnak?
Egyszerre mindent és semmit. Mindent, hiszen azóta jelentősen könnyebben megoldhatóak az utazások, sokkal könnyebb elhatározni, hogy akkor most ekkora és ide fogunk eljutni, saját erőnkből.
Semmit, hiszen gyökeresen nem változtatta meg az életemet, nem használom továbbra sem naponta, és igyekszem nem is elkényelmesedni az autó jelenlétében.
De a döntés lehetősége még mindig ott van…
Facebook kommentek