Nemrég azzal a határozott szándékkal heveredtem le a Netflix elé, hogy nézzek valami igazán jót. „Az igazán jó” azonnal az arcomba mászott az Egy szobalány vallomása (Maid) képében. Az előzetest végig sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, adok a minisorozatnak egy esélyt.
Már itt felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy bár spoiler nincs a cikkben, tartalmaz olyan részeket, amelyekből a történésekre lehet következtetni.
Az Egy szobalány vallomása idén októberben jelent meg, a Netflix saját gyártású minisorozataként, mindössze tíz kb. ötven perces epizódot számlál. A cselekmény valós történetre épül, méghozzá Stephanie Land Maid: Hard Work, Low Pay and a Mother`s Will to Survive című The New York Times bestsellerére. A könyv 2019-ben debütált, de hat évvel ezelőtt jelent már meg a témában egy esszé az írónő tollából, a Vox magazinban.
A történet középpontjában egy fiatal, bántalmazott anyuka áll, aki takarítónőként kezd dolgozni, hogy szebb jövőt teremthessen magának és gyermekének. Stephanie Land 29 éves korában kényszerült elmenekülni a 9 hónapos kislányával az agresszív férje elől. A feszültséggel teli képkockákat, könyvoldalakat feloldják azok a történetek, amelyeket az írónő a tehetősebb emberek lakásában látottak alapján sző. A valóságban történteket és egyes módosításokat Molly Smith Metzler önti olyan sorozat forgatókönyvének formájába, mely 8.6-os értkelést kapott IMDb-in.
Az első epizód azzal a jelenettel indít, hogy a főszereplő, Alex, (Margaret Qualley) az éjszaka közepén fogja a kislányát, a csomagjaikat és elmegy otthonról. A félhomályos szobában felsejlenek törött tányér darabok a padlón, ököllel ütött lyuk a falban – amelyek alapján arra következtetésre juthat a néző, hogy a fiatal édesanya és gyermeke a bántalmazó férfi elől szökik éppen. Egy, az autóban töltött éjszaka után, Alex szociális intézményekhez fordul segítségért és takarítónőként vállal munkát, de folyamatosan nehézségekbe ütközik. Nem számíthat senkire, a bürokrácia bonyodalmas, körülményes világa és a folyamatos bizonytalanság lépten nyomon akadályokat gördít a főszereplő elé. Az sem segít a helyzetén, hogy nem tudja valójában mi is történt vele. Úgy érzi bántották, de ennek nincsenek nyomai. Egy szociális munkás azt tanácsolja neki, hogy jelentse fel a párját, Seant (Nick Robinson), erre azonban Alex csak annyit felel: „Utálnám, ha egy igazi bántalmazott elől venném el a helyet”. A sorozat pedig éppen erre a kijelentésre reflektál, milyen is valójában egy igazi bántalmazott.
Hogy a választ megkapjuk-e a kérdésre azt mindenki maga érzi igazán, ám én, a magam nevében elégedett voltam a TV-képernyőn látottakkal. Olyannyira elégedett, hogy mélyebben kezdett foglalkoztatni a téma, ezért a film kapcsán bennem megfogalmazódott kérdésekkel felkerestem Szalay Zsuzsanna székelyudvarhelyi pszichológust, aki betekintést adott a fájdalmas valóságba.
- A verbális bántalmazásnak miért kerítenek kisebb jelentőséget? Miért lehet, hogy nehezebben vesszük észre, hogy áldozattá váltunk?
Valójában a törvénykezést annyira pontosan még nem ismerem, de mindenképpen a tettlegességből fakadó testi nyomokat lehetett büntetőjogi eljárásban akár bizonyítékként felhasználni. A bántalmazásnak több formája is lehet, a verbális – szóbeli, a lelki (ez még szubtilisebb, mint a verbális), a szexuális (ennek is lehetnek nyomai) és internetes térben történő bántalmazás. A családon belüli erőszakra vonatkozóan jelentek meg új törvénykezések, ha azt jelenti a személy, hogy ő ennek áldozata, akkor például Romániában kimegy a helyi rendőrség, megindul a folyamat és eltávolítják a személyt, távoltartási végzést lehet kérni erre. A verbális bántalmazásnak az a nehézsége, hogy konkrétan nem megfogható, csak a személy beszámolójára lehet hagyatkozni, és ha a társával kerül ellentmondásba, akkor az egyik szava van a másik ellen. Ezen kívül lehetnek tanúk, ha oda állnak a személy mellé, akkor lehet bizonyítani ezeket. Nagyon fontos az, hogy attól, hogy nehezebben bizonyítható, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem káros, ugyan olyan negatív hatású lehet, mint a testi bántalmazás. Tehát a nehezen bizonyíthatóság nem jelenti a gyengeségét a verbális bántalmazásnak. Már vannak olyan kutatások a pszichológiában, amelyek azt bizonyítják, hogy a megfélemlítő légkör – márpedig a kiabálás, az ordibálás, a nevezgetés, a minősítés, az agresszív szavak megfélemlített légkört hoznak létre – hosszú távon nagyon megbetegítő, félelemkeltő, szorongást kiváltó és egy csomó más pszichológiai tünet megjelenését tudja favorizálni.
- Mennyire valószínű, hogy a gyermekre is kiterjed ez a bántalmazó attitűd?
Ez rettenetesen káros a család minden tagjára nézve. Ha egy személy verbális bántalmazással él, ami valószínű hangos beszédet, nevezgetést, szóbeli bántást, manipulációt, érzelmi megfélemlítést jelent, akkor ez egy olyan lelki légkört hoz létre, amely a család mindenik tagját fogja érinteni. Ha a gyermeket – többnyire – kis korban a személyiség fejlődésének nagyon érzékeny, plasztikus korában éri ez a megfélemlítő lékkör, hosszú távon olyan sérüléseket tud okozni, amelyek befolyásolják az egész személyiség struktúrájának a kialakulását. A folyamatos szorongást lehet említeni egy ilyen légkörben, az állandó rettegést, hogy mikor következik újra. A kontroll hiányát, amivel nem tudja befolyásolni az őt ért hatásokat, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget és innen ez már a depresszió melegágya. Megélheti azt is, hogy egyedül van nincsen kihez fordulnia. Székelyföldünkön ez sajnos egy gyakori hagyomány, hogy nem realizálják az emberek, hogy a szavaknak pont olyan ütő, bántó ereje van, mint egy pofonnak. „A jó időben adott atyai pofnak” is megvan a legendája és hagyománya, ugyanígy: „ó hát mit kell annyit érzékenykedni, csak felment a pumpám kiabáltam egyet, leordibáltam a fejét, de holnapra el van felejtve”. Ezek nem olyan könnyedén működnek és erre már nagyon sok tudományos kutatás a bizonyíték, hogy ez milyen káros hatással van hosszú távon. Úgyhogy ott tévedünk amikor bagatellizáljuk ezeket az eseteket…
- Előfordul, hogy visszamegy az áldozat az agresszorhoz. Ez mennyire gyakori? Miért gondolják azt, hogy ez megoldás lehet?
Gyakran Stockholm-szindróma figyelhető meg a bántalmazó kapcsolatoknál. Egy idő után furcsa ellentmondásos érzés alakul ki az áldozatban, mert az agresszor sem viselkedik mindig bántalmazóan. Vannak olyan periódusok, amikor az egyik végletből a másikba esik. Ez azt jelenti, hogy egyszer nagyon durva, agresszív, de másnap már a virágcsokor, a kedvesség és a visszaédesgetés zajlik. És ekkor jönnek – úgy mondjuk a szakirodalomban, hogy – a mézes hetek vagy mézes napok. Ezek valójában arról szólnak, hogy ígérget, fogadkozik, hogy ilyen többet nem fog megtörténni, meg fog változni, és szinte visszarendeződik a normalitás pár napig, akár rövidebb ideig a kapcsolatban, ezáltal visszatér az áldozat és megpróbál újra hinni. Ha gyerek is van a kapcsolatban, akkor még nagyobb a nyomás rajta, hogy ezt a kompromisszumot megkösse. Mindig van egy olyan remény az áldozatban, hogy ha nem reagáltam volna így, vagy ha talán nem tenném szóvá, vagy ha az én viselkedésemen változtatnék, akkor valami kontrollom lehetne a rossz epizódok kiküszöbölésére. Sajnos az áldozatnak megfigyelhető egy ilyen mechanizmusa: nagyon figyelmesen, túl figyelmesen, már ilyen belső szenzorral éli az életét és próbálja kipuhatolni, hogy milyen aknamezőkre ne lépjen ahhoz, hogy ne kapja meg azt a bántalmazást. Valójában azt kell belássa, hogy semmi olyat nem tud tenni, amivel a másik viselkedésében ezt meg tudja akadályozni, mivel az agresszor felelős csak az ő viselkedéséért. Ha éppenséggel a rántás odaégett, akkor az a baj. Ha éppen a leves nem annyira sós, az a baj. Vagy miért ide tetted, vagy nem oda tetted. Tehát rettenetesen kis apróságok tudják kiváltani ezeket a dühkitöréseket, bántalmazó jeleneteket. Az áldozatnak nagyon sok pszichés energiája megy el arra, hogy megpróbálja a másik viselkedését befolyásolni, csak sajnos ez teljesen reménytelen.
- Mennyire határozzák meg az otthonról hozott minták a párválasztási szokásainkat? Valószínűbb, hogy egy megfélemlítő légkörből származó ember bántalmazó kapcsolatba keveredik?
Igen megfigyelhető egy hasonlóság. Amikor a terápia el tud kezdődni egyáltalán – az azt jelenti, hogy az áldozat mer segítséget kérni, akár törvényes, akár pszichoterápiás szinten – akkor valójában megfigyelhető, hogy az áldozatok személyiségében vannak olyan tulajdonságok, amelyek védtelenné teszik őket és hajlamosítják a bántalmazó kapcsolatok választására. Azért mondom, hogy a választására, mert az ő döntése. Nem tehetetlenül sodródik bele, ő ezeket a személyeket választja, és ennek a felelőségének a belátása is már egy óriási nagy lépés lehet a terápiában. Logikusan arra gondolnánk, hogyha valakinek rossz volt a gyermekkora, szenvedett egy alkoholista agresszív szülőtől – hát nem lehet annyira hülye, hogy ilyet válasszon a párjának. De sajnos nem ennyire logikusan működik az érzelmi agyunk. Mert az érzelmi agy úgy működik, hogy már gyerekként belénk ég egy működés. Most vegyünk egy kislányt: azt láthatja egy agresszív alkoholista apánál, hogy elérhetetlen, befolyásolhatatlan, kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, hogy mikor jön a bántás, hogy mikor jön a kedveskedés. Ő megéli az apával való kapcsolatban a kiszámíthatatlanságot, a tehetetlenséget, mivel gyerekként nem tudja befolyásolni azt, hogy mi éri őt. Látja a másik szülőnek a teljes tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát – itt megjelenik egy óriási aggodalom a másik szülőért. Megjelenik sokszor a düh is, amiért a másik szülő nem képes őt megvédeni, de ez csak nagyon háttérben és tudattalanul megy. Ez a kiszolgáltatottság, ez a fajta érzelmi hullámvasút, hogy egyszer jól bánik velem, az ölébe vesz, megvásárol mindent, a másik percben meg úgy üvölt, hogy reszket a lábam is, ezt a gyerek megéli és ez beleég a lelkébe. Akárcsak az ellentétes nemű szülővel, emberrel való alap működési minta, és ezt a mintát tudattalanul átviszi a párválasztásba. Ez már bizonyított, úgy visszük tovább mint ismerős minta. Tehát az a lány valószínűbb, hogy az ismerős helyzetet választja, mert abban többé-kevésbé tudott lavírozni, de egy teljesen másként működő férfival furcsa, nem érdekes, unott. Mondják, hogy nincs meg a szenvedély – hát persze, az ilyen nagy érzelmi hullámzást sokan összetévesztik a szenvedély magasságával. Nem, a szerelmi szenvedély és az érzelmi libikóka teljesen más dolog.
- Akkor ez határokat is szabhat? Ami az apától kapott mintán kívül esik, az már nem fér bele vagy éppen, hogy még több is?
Igen, az a baj, hogy egy bántalmazott személynél a védelmi határok módosulnak. Ezért az ő türelmi vagy tolerancia zónájában sokkal több sértés belefér, mint egy olyan személynek, aki gyerekként nem volt bántalmazva. Régen az, hogy leüvöltötték a gyermek fejét az iskolában, vagy kapott egy-két pofot, az nem volt extra, mert nagyon sokan kaptak. Elhitették, hogy ez még oké, hogy ez még a tolerancia zónájában benne van. Mondjuk mára nagyon sokat fejlődtünk a pedagógiai gyakorlatban. Sajnos az a baj még nálunk, hogy a szülők nevelési gyakorlatában is benne van a testi fenyítés vagy a félelemmel, testi erőszakkal történő nevelés. Azoknak a gyerekeknek, akik így jönnek már iskolába vagy egyáltalán az életbe, fel sem tűnik, hogy a másik sértő hangnemben beszél, az emberi méltóságát sérti. Ezért kellene olyan generációkat nevelnünk, akikkel emberségesen, méltósággal bánunk, akiknek már a tolerancia szintjét haladja meg az, hogyha valaki elkezd velük kiabálni vagy fenyegetőzni kezd. Érezze azt magában, hogy: hoppá-hoppá, ez nem oké, ahogy engem kezel, tudja mondani, hogy: ez nem megengedhető velem szemben, megkérlek, hogy ezen változtass. Az, aki évekig úgy élt, hogy a határait nem tartották tiszteletben, sőt bántották, az megtanulja mindezt természetesnek venni.
-A bántalmazó kapcsolatból való kiszakadást befolyásolja az a feltételezés, hogy a nőnek szüksége van egy férfira, hogy megállja a helyét az életben?
Ha teszünk egy történelmi visszatekintést a nők helyzetének a történetéről, akkor láthatjuk, hogy a nők generációkon, évezredeken keresztül úgy voltak nevelve, hogy függjenek gyerekként az apától, a családtól és majd később a leendő férjtől. Nem volt szabadságuk abban, hogy eldöntsék, mit szeretnének csinálni. Csak adott, korlátozott számú szerep volt felsorakoztatva. Évezredekig kiszolgáltatott szerepekben láthatták csak egymást, nem volt minta erre. Aztán a suffragette mozgalommal és a feminizmussal megváltoznak ezek a szerepek. Csak az a gond, hogy ez a szerep hagyományozódás generációról generációra így történt, azt éreztették a nőkkel, hogy te akkor vagy igazi nő hogyha aláveted magad az apának, később a férjnek, a családnak. Ezt elfogadták a nők és az a szomorú, hogy tényleg elhitték, hogy ők egyedül nem képesek megállni.
Másik gond, ami a nemek közt különbözik, hogy a férfiak nem annyira kapcsolat-orientáltak, mint a nők. Nekünk sokkal fontosabbak az érzelmi kapcsolataink, emiatt kiszolgáltatottabbak vagyunk érzelmileg.
Ezeknek a mintáknak az erős hatását nem bagatellizálhatjuk el, mert nagyon sejtszinten hatnak, és van, aki ezeket nem tudja megugrani, nem tudja ezeket a mintákat megtörni. Elhiszi, benne marad egy bántalmazó kapcsolatban. Nagyon sok nőt ismerek, aki azzal érvel, hogy: „hát mi lesz velem, nem tudom fenttartani egyedül a lakást, hova menjek egyedül, egy elvállt nő két gyerekkel nem kell senkinek” és úgy érzik mintha az életük teljesen derékba törne az által, hogy ők elválnak vagy ha kiszálnak egy nyilvánvalóan erősen bántalmazó kapcsolatból. Nem hisznek abban, hogy nehézségekkel igenis meg tudnának állni. Egy kliensem mondta, aki ki tudott szállni: „én hogyha egy hónapig száraz kenyeret vagy félszáraz kenyeret eszek, akkor sem maradok vele”. Félnek és nem bíznak az önerejükben. De úgy gondolom, hogy az önértékelésük viszont óriásit tudna fejlődni, hogyha megtörnék a bántalmazás és a tehetetlenség körét. Most már a 21. században a nőnek lehet megélhetési, tovább lépési lehetősége, ami nem volt évszázadokkal ezelőtt. A másik dolog pedig az, hogy a lányaikat is erre tanították, erre szocializálták. Neked az a dolgod, hogy a családot kiszolgáld, hogy a férjedet kiszolgáld: „az asszony verve jó”, „hallgass a neve”, „nem szólsz bele a férfiak beszédébe” és „a jó nő az igényeit, álmait, terveit aláveti a családnak” – terjednek mifelénk. Ez a nőideálban mérce volt évszázadokig. Azok a nők, akik szakítottak ezzel, nagyon könnyen és hamar megkapták a stigmát és a kiszorítottságot, a peremre szorulást. Ez egy nagyon kemény érzelmi teher és kevés nő meri bevállalni, és inkább benne marad a bántalmazó kapcsolatban.
- Mit gondolsz az ilyen és ehhez hasonló filmek, sorozatok, könyvek mit adhatnak? Segíthetnek-e a felismerésben, döntésben?
Igen, én nagyon örülök, hogy ilyen filmek készülnek. Mert az a személy, áldozat, aki még maga előtt is tagadja a dolgot, mert hogy „ó hát ez a házas élet”, „hát ilyenek a férfiak”, „hát csak rossz napja van”. „Még szerencse, hogy nem ver” – még ez, nem baj, hogy a másik ordít és te félelemben élsz, anyagi és mindenféle kiszolgáltatottságban, de legalább nem ver vagy ha igen, „ó hát csak ritka volt”. Akik mentegetik magukat, és nem akarnak szembe nézni a valósággal, ha belenéznek egy ilyen filmbe, lehet egy olyan érzésük, hogy nem ők érzékelik rosszul az életüket, hanem tényleg vannak máshol is ilyen jelenségek. Ha ilyen az élete, és ha magára tud ismerni, akkor ez már még egy szint arra, hogy tudatosítsa valójában mi is történik vele. Ez egy nagyon hosszú út, amíg ki tud ebből verekedni. Kemény, de mindenképpen megéri. Mindig úgy kezdődik, hogy első körben rájön arra, – akár úgy, hogy lát ilyen helyzeteket – hogy nincs egyedül, és ez egy óriási dolog, hogy nem vagyok egyedül, nem csak velem történik ez. És hogy ez nem oké, még akkor is, ha eddig úgy gondoltam és innen lassan elindul egy folyamat.
Ha ön úgy érzi, bántalmazás éri onnan, ahonnan a támogatást kéne kapnia, legyen szó: verbális, pszichológiai, fizikai, szexuális, gazdasági, szociális, lelki vagy internetes zaklatásról, itt az ideje, hogy lépjen. Kérhet segítséget a 112-őt tárcsázva, de ha a helyi rendőrséget hívja, hamarabb érkezhet a segítség. Ezen a linken találhat további információkat, magyar nyelven is.
A filmhez visszakanyarodva, és a szakvéleményt meghallgatva, az Egy szobalány vallomása határozottan megállja a helyét a maga nemében. Ahogyan már említettem, a film atmoszférája folyamatos feszültségben tartja a nézőt, aztán azt feloldja egy kicsit, mosolyt előcsalogatva belőlük. Ez a kettőség még jól megmutatkozik a szereplők színességében – senki sem fekete vagy fehér, jó vagy gonosz, talán éppen ezért olyan nehéz megemészteni a történet menetét.
Szóval, ha készen állsz egy nagyon intenzív érzelmi hullámvasútra, egy igényes alkotás képében, akkor semmiképp ne hagyd ki ezt a sorozatot.
Facebook kommentek