Egy teljesen képzeletre alapuló történet arról a napról a kisszobában, amikor megölték Fenyő János, médiavállalkozót… Andrea vendégposztja
Cseng a telefon… Én éppen a zongoránál ülők, és a Holdfény szonátát játszom, a gyerekek pedig az emeleten játszanak. Felállok, és nyugodt léptekkel haladok a telefon felé. Valamiért rossz érzésem van, egy picit hezitálok is, vajon felvegyem-e a telefont, vagy sem… De azért felveszem.
-Judit? Te vagy? – kérdezi Péter, János barátja
-Szia Péter, igen, mi a baj? -kérdezem én kicsit megijedve.
-15 perce lelőtték Jánost, ott helyben meghalt…-suttogja Péter
Csak állok a kezembe a telefonkagylóval, és nézek magam elé. Tudtam, hogy János csalt, és azt is tudtam, hogy nagy valószínűséggel valaki olyan ölhette meg, aki irigy volt a vagyonára, a sikerére, és nem egyeztek az érdekei…Például Tamás, akitől már számos fenyegetést kapott, és akivel látszólag megbékültek, de abszolút csak a látszat volt…
-Köszönöm, hogy szóltál…- csak ennyit bírtam kinyögni, majd letettem a telefont.
Lehuppantam a kanapéra. Ki akartam menni a nappaliba, hogy bekapcsoljam a TV-t, de nem volt erőm. Csak hallgattam a csendet (a gyerekek a villa másik szárnyában játszódtak, így az ők hangjukat a földszinti kisszobában nem lehet hallani), és néztem magam elé, és néztem a kisszobát, amit én magam rendeztem be. Tudtam, hogy azzal, hogy megölték Fenyő János, a nagy Fenyő Jánost, nekünk sem lesz menekvésünk. Esélytelen az egész, ha itthon maradunk… Amúgy is, ezt a lakást én rögtön el szeretném adni, ahogy csak lehet. Nem is fog hiányozni, János álma volt, hogy megvegyük, még abból a pénzből, amit külföldön összegyűjtött. Ez volt az első nagy beruházásunk. Én pedig lehetőséget kaptam arra, hogy modellkedjek, nemzetközi szinten, és berendezzek magamnak egy kisszobát. Ezt a kisszobát, amit csak kuckónak hívtunk egymásközt. Ide húzódtam el valahányszor veszekedtünk, vagy kiderültek ilyen-olyan viselt dolgai Jánosnak, vagy valahányszor az ígértnél később ért haza… És mindketten tudtuk, hogy miért történt ez így.
Persze, tudom, miért panaszkodom, hiszen hatalmas a vagyonunk, jóformán életemben ettől kezdve soha többet nem kell dolgozzak, ha nem fogjuk a milliárdosok életét élni, hanem valahol meghúzzuk a nadrágszíjat egy picit, és külföldre költözünk és a középosztályhoz fogunk ettől kezdve tartozni.
Annyi minden kering most bennem, de csak nézem a kandallót, amit dísznek építettem oda, és a zongorát, amit még akkor kaptam születésnapomra, amikor megkérte a kezem. Milyen boldog is voltam… Nehéz volt behozni ide egy koncertzongorát, dehát ki az, aki ne tett volna meg mindent annak érdekében, hogy a régóta áhított álma valóra váljon? Ezt a zongorát én már évek óta szerettem volna, és mind a mai napig csodás állapotban van. Tényleg csak ezért a kisszobáért fáj a szívem.
Valamiért nem félek, nem kezdtem a gyerekeket riogatni, nem vittem le őket a pincébe, tudom, hogy János megölése után, minket már nem bántanának, legalábbis aznap biztos nem. Nehéz ebbe a lakásba behatolni. A kerítés hatalmas, és a rengeteg biztonsági eszközt szereztünk be, még jó pár évvel ezelőtt. Ez volt az ára annak, hogy nyugodtan tudjunk élni. De még mindemellett is azt érzem, hogy az a legbiztonságosabb, ha elköltözünk, és tényleg csak a legközelebbi ismerősöknek mondjuk el, hogy hova…
Végignéztem újra a szobán… Megállt a szemem nagymamám rokkákáján, és azon töprengtem, hogy vajon ezt magammal tudom-e vinni. Ezt magammal szeretném vinni! Ez már biztos! Nem vinnék magammal sok dolgot, egyáltalán nem, hiszen minden tárgynak története van, és minden egyes tárgynak ezután János-szaga lesz. Én pedig ezt egyáltalán nem szeretném, nem akarom azt, hogy valami is erre a keserű napra emlékeztessen, hogy bármikor az jusson az eszembe ránézve egy-egy tárgyra, hogy ezt használtam, néztem, velünk volt akkor, amikor János meghalt. Szeretném, ha ennek a rémálomnak vége lenne, és ez a szoba megmaradna minden idők kedvenc szobájaként az emlékeimben. Azt szeretném, hogy az a hintaló, amelyet csak design-elemként hoztam le, megmaradjanak az örökkévalóságnak, ha nem máshol, hát legalább az emlékezetemben. Nem akarok arra emlékezni, hogy az első házasságom úgy ért véget, hogy a férjem, aki folyamatosan csalt, le lett lőve abban a Merciben, ami duplaüvegű, és a legjobb minőségű bálna-Merci volt a korában. Azt szeretném, ha ezáltal új életet tudnék kezdeni, a gyerekeimmel, és esetleg megtalálnám mindazt a békén a mindennapjaimban, amit még anno ez a szoba adott nekem.
Felálltam. Végigsimítottam a kezemet a zongorán, és lecsuktam a tetejét. Leoltottam a villanyt, és elindultam a felfelé a lépcsőn. Megálltam egy pillanatra, visszanéztem, és elmosolyodtam. Hát viszlát kedvenc szobám, viszlát fényűző életem. Ideje visszatérni a valóságba…
Facebook kommentek