Le a kedv- és energiavámpírokkal!
Néha azon gondolkodom, hogy régebben nem gondolkodtam ennyit – és mennyivel boldogabb volt az életem. De tényleg. A régi kívánságaim kimerültek abban, hogy meg tudjak venni egy új inget, elkezdjek sportolni az új évben (szerintetek ezt valaha is sikerült betartani?), vagy esetleg jobb tanuló legyek(?). Most viszont már-már filozófiai kérdések foglalkoztatnak, például hogy pontosan hogyan is fogalmazott Móricz abban az elbeszélésében, amelyben a gyerekkoráról írt (és el is olvasom újra), majd erre reflektálva azon tűnődöm, hogyan tudnám a mindennapjaim során minimálisra csökkenteni – vagy lehetőség szerint nullára redukálni – a kedv-vámpírok hatását.
Ezeket az embereket mind ismerjük, mindannyiunk környezetében ott vannak. Ők azok, akik
A) egy apróság miatt úgy leteremtenek, hogy utána egy vödör takonynak érzed magad,
B) folyamatosan panaszkodnak, hogy bezzeg neked… nekik pedig sosem.
Ezért neked legyen rossz kedved pár pillanatig vagy órákig, ők pedig köszönik szépen, kiventilálták rajtad mindazt, amiért
- irigyek,
- haragszanak,
- fáj nekik valami,
- vagy fogalmad sincs, miről van szó, de épp kéznél voltál.
A kedv-vámpírok jellemzője még – ahogyan a fentebb említett novellában is megjelenő István bácsi és felesége-effektus –, hogy mindent leszólnak. Nem elég a te problémád, ők megmondják a tutit, megoldják a gondjaidat, még akkor is, ha az teljesen hasztalan. Ha pedig nem fogadod meg a tanácsukat (mert kivitelezhetetlen), arra az a reakciójuk, hogy „Ugye, megmondtam?” és „Nekem mindig igazam van.” Ekkor nemhogy csitulna benned a tűz, hanem mintha olajat öntöttek volna rá – még jobban lobog. De te sem, én sem vagyunk elég önérzetesek ahhoz, hogy kimondjuk: a tanácsuk hasztalan, idegölő és feleslegesen fontoskodó volt.
Így minden megy tovább.
Ő meg van győződve az igazáról, te pedig nemhogy jobban nem érzed magad, hanem még ideges is lettél rosszabbul is.…
„Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…” – mondta Bud Spencer is Akit Bulldózernek hívtak pókerasztalánál, amikor már kellőképpen kitanulta a játék titkait bátyjától, Charlie-tól. Nekem pedig ilyenkor a másik szereplő, Paragoulis válasza jut eszembe: „Nem bírom a szellemeskedést a pókerasztalnál, ideges leszek tőle!” Valahogy így vagyok a kéretlen jótanácsokkal és az örökmegmondókkal is.
Legyünk őszinték magunkkal: nincs olyan, hogy mindig helyes vagy mindig helytelen megoldás. És függetlenül kortól, nemtől vagy jó szándéktól, nincs olyan ember, aki minden helyzetben biztosan tudná, mi a helyes lépés, hogyan kellene mások életének alakulnia ahhoz, hogy az „jó véget érjen”.
„Mert te mindig, de én soha…”
Kedvenc mondatom. Ez az a tipikus hibáztatás, amellyel nap mint nap találkozunk – az utcán, a munkahelyen, rosszabb esetben otthon is, akár akarjuk, akár nem. Mert ilyen ez a c’est la vie.
Kedv-vámpír dolog? Az.
Tudunk ellene tenni?
Rövid távon valószínűleg nem. Hosszabb távon viszont igen, mert ha nem teszünk, előbb-utóbb felemészti a derűnket, a lelkesedésünket, az életkedvünket. Legyen szó bármiről, végünk. Nem tehetünk róla – de végünk.
Néha tök jó a kedvem, aztán találkozom valakivel a buszon, és…
És igen, elromlik.
Valljuk be: a körülöttünk lévő emberek, dolgok, történések hatással vannak ránk. Akár akarjuk, akár nem, nagyon is befolyásolja az életünket, hogy milyen emberekkel találkozunk, és milyen hatásokat engedünk be a tudatunkba.
És akkor mi a végszó? Mi a megváltó gondolat?
Szeretnéd tudni, mi?
A végén még kiderülne, hogy azért nincsenek körülöttem kedv- és energiavámpírok, mert én magam vagyok az – a sok jól bevált, megfontolt tanácsommal.
El kell keserítselek: nem.
Nem tudom, hogyan lehet minden napot pozitívvá varázsolni. Nem tudom, hogyan lehet távol tartani magunktól az energiavámpírokat, akik minden napsugarat kiszívnak a lelkünkből. Effektíve nem tudom – és nem hinném, hogy létezik erre egy mindenki által ismert és bevált tanács, trükk vagy tipp.
Talán a legtöbb, amit tehetünk, hogy szigorúan odafigyelünk arra, milyen hatások érnek bennünket. Hogy ténylegesen átgondoljuk, mit engedünk be a tudatunkba, mi az, ami elronthatja a napunkat, és kinek adjuk meg azt a megelégedést, hogy szó nélkül tűrjük a kéretlen tanácsait – amelyek sokszor nemcsak értelmetlenek, hanem bántóak is.
De persze minden trükk és tipp jól jöhet ezen a téren.
A bölcsek köve nincs nálam (bár így sokáig fogok élni, tudom, tudom), és nem is biztos, hogy nekem van igazam…
Vagy mégis?
Facebook kommentek