A Kolozsvári Magyar Napokon „Két csíki, hány világ?” címmel zajlott beszélgetés Barabási Albert László hálózatkutató és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke között. A kötetlen hangulatú, nyílt párbeszédben többek között arra keresték a választ, hogy mennyiben formálta csíki és székely identitásuk az egyetemi éveiket, illetve későbbi pályafutásukat, miért nem valósult meg gyermekkori művészi álmuk, valamint mit jelent számukra a szabadság – legyen szó az alkotásról vagy az élet egészéről.
A világhírű fizikus és a politikus nyolc éve ismerik egymást, egy közös barát révén kerültek kapcsolatba. Gyorsan kiderült, hogy sok minden összeköti őket: egyidősek, Csíkkarcfalván születtek, fiatalként művésznek készültek, majd mégis más irányt vett az életük. A legfontosabb közös pont azonban az, hogy mindketten a közösség szolgálatába álltak – az egyik a tudományban, a másik a politikában.
Barabási ugyan Csíkkarcfalván jött a világra, de ott sosem lakott. Gyermekéveit Balánbányán töltötte, ahol a román nyelvet játék közben sajátította el. Olyannyira jól beszélte, hogy ha nem mondta meg a nevét, senki sem sejtette volna róla, hogy magyar. Középiskoláját a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végezte, ekkor még szobrásznak készült. Később Bukarestbe került, majd bejárta a világot. Jelenleg három városban is otthon van: Bostonban, Budapesten és Csíkszeredában. Amikor arról kérdezték, mit vitt magával a nagyvilágba a szülőföldjéről, egyértelmű volt a válasza: a székelységét.
„Mindig is foglalkoztatott, kell-e külön hangsúlyozni, hogy csíki vagyok. Én székely és magyar vagyok” – mondta. Hozzátette, hogy bár jól beszélt románul, az igazi fordulópont az volt, amikor Bukarestbe került egyetemre, ahol a felvételin nem volt magyar tétel. „A kommunizmus idején motivált, hogy magyar vagyok. Úgy éreztem, többet kell bizonyítanom, mint másoknak. Nem volt elég a 100 százalék, 120-at kellett teljesítenem. Ugyanakkor Bukarestben egyszerű volt a helyzet: odamentem, és fizikus voltam. Ennyi.”
Sokan kérdezik tőle, miért nem Kolozsvárt választotta, hiszen a magyar fiatalok többsége inkább oda ment. Válasza szerint számára mindig a szakmai szempont volt az elsődleges. A korszakban a kolozsvári fizikushallgatók is Bukarestbe jártak gyakorlatokra, mert ott állt rendelkezésre megfelelő technika. Ezért, bár a szülei Kolozsváron tanultak és barátai is oda mentek, ő mégis Bukarestet választotta.
Kelemen Hunor viszont állatorvosként éppen Kolozsvár mellett döntött, mert úgy gondolta, így a lehető legkevesebb kompromisszumot kell majd kötnie a rendszerrel. A kolozsvári diplomások ugyanis többnyire Erdélyben kaptak állást, ő pedig mindenképp haza szeretett volna térni.
Így éltek meg ők ketten a szabadság lehetőségét egy szabadságkorlátozott korszakban. Barabási szerint akkoriban is lehetett saját utat járni, csak másképp, mint ma. Számukra nem az volt a szabadság, hogy elmehetnek valahová, hanem hogy visszatérhetnek.
Amikor Kelemen megkérdezte, érzett-e gyökértelenséget vagy honvágyat, Barabási elmondta: amikor Amerikába költözött, két könyvet vitt magával – egy matematikai példatárat és egy magyar szakácskönyvet. Nem érezte magát hontalannak, mert tudta, bármikor hazatérhet. „Mi már nem csak egyirányú repülőjegyet vettünk, így bárhol teljesnek érezhettem magam” – fogalmazott.
A kérdés, miért nem lett belőlük szobrász, illetve író, természetesen felmerült. Barabási szerint a képzőművészeti egyetemre szinte lehetetlen volt bejutni: „Vagy volt egy piros Daciád, vagy tíz évig próbálkoztál. Ezért inkább a könnyebb utat választottam, és atomfizikus lettem.” Kelemen Hunor esetében a politika térítette el az írástól, bár mindig visszavágyott hozzá.
Abban viszont egyetértettek, hogy a szobrászat, a fizika, az irodalom és a politika közös vonása a magány. Legyen szó tudósról, alkotóról vagy politikusról, a döntéseket végül mindenkinek egyedül kell meghoznia. „Az intellektuális munka része az egyedüllét” – mondták.
Barabási már egyetemi tanárként jött rá, hogy szabadon felvehet bármilyen kurzust, ezért kezdett el fotográfiát, irodalmat és képzőművészetet tanulni. A megszerzett tapasztalatokat beépítette hálózatkutató laborjába, és kutatási eredményeik vizuális megjelenítései rangos galériákban kaptak helyet. 2000 óta tudatosan keresi a kapcsolatot a művészet világával, rendszeresen időt szakít rá a tudomány mellett.
Arra a kérdésre, mit hozna vissza Csíkba a sok megélt élményből, így felelt: „Azt tanultam meg, hogy bármit meg lehet csinálni. Nem számít, értünk-e hozzá vagy sem. A hálózatkutatáshoz sem értett senki az elején. Ha valami érdekel, ne hagyd, hogy bármi az utadba álljon.”
A mesterséges intelligencia jövőjéről pedig így nyilatkozott: „Az emberek mindig tartottak valamitől. A szüleink a televíziótól, később a közösségi médiától féltünk. Most az AI-tól rettegünk. De minden nemzedék alkalmazkodott a korához. Az MI is csak egy eszköz. Tudományos szempontból pedig végtelenül egyszerű algoritmusok és képletek gyűjteménye.”
Facebook kommentek