Milyen lánynak tartom magam? Átlagosnak, mint a legtöbb. Átlagos tervekkel, átlagos adottságokkal és teljesen átlagos családból származom. Elkerültem otthonról, miután jelentkeztem az egyetemre és ezzel párhuzamosa, ahogyan az lenni szokott, lett egy pasim. Minden szép és jó volt, amíg egyszer nem fajult el a veszekedésünk…
Lassan 3 éve vagyunk együtt, és igen és harmadéves egyetemista vagyok. Egy kisfaluból jöttem a nagyvárosba, világot látni, tanulni, tapasztalni. Természetesen ennél jóval többről van szó, azt mondhatom, hogy lassan itt van az életem, itt élem, a saját szabályaim szerint és eddig a pillanatig Szilárddal is megosztottam.
Már a kezdetek kezdetén szerelem volt első látásra! Egy magas, jóvágású fiatalember, aki Székelyföldről érkezett és véletlenül pont ugyanarra a szakra iratkoztunk. Én eléggé visszahúzódó voltam, nem szerettem felhívni magamra a figyelmet, de ő már a jelentkezés alkalmával kiszúrt engem. Először nem is vettem komolyan a jeleit, azt. hittem, hogy csak ugrat, vagy netalán egy újabb trófeát szeretne. De ő kitartó volt, írogatott nekem, sokat keresett és amikor csak lehetőség adódott erre, az egyetemen is az én társaságomat kereste. A kezdeti megszeppenést rövid időn belül az izgalom és az érdeklődés váltotta fel. Tudni akartam mindent róla, tudni akartam, hogy miért pont engem választ, mi a titka az egésznek.
És az igazat megvallva nem is volt olyan nehéz megfejteni a titkot. Megtetszettem neki és úgy döntött, ezúttal nem adja fel. Így kitartóan kezdett nekem udvarolni, úgy, ahogyan azt mindig szerette volna egy lány.
Az összejövésünk utáni pár hónap, amely gyakorlatilag az ismerkedésről szólt, teljesen problémamentes volt. Semmi olyant nem tapasztaltam, ami arra utalt volna, hogy ebből még baj is lehetne.
Ahogy aztán telt-múlt az idő, egyre tisztábbá vált számomra, hogy bizony Szilárd meglehetősen agresszív, bár mindig csak az asztalra ütött, vagy a falra, a veszekedéseinket cseppet se mondhattam barátságosnak. Ez pedig engem egyszerre el is szomorított és meg is rémisztett. Természetesen szerettem őt, odavoltam érte, a kérdés csak az volt, hogy ez a magatartása megragad itt, vagy lesz ennek folytatása.
És volt… Egy hevesebb vitánk alkalmával lendületből arcon is csapott, ami egyszerre fájt nekem iszonyatosan (mármint a pofon) és éreztem magam nagyon megalázva. Sohasem gondoltam volna, hogy ez idáig fajul. Persze, gondolhattam volna, hogy egy olyan ember, aki láthatóan agresszív a későbbiekben velem is az lehet, lesz, de számos olyan pasit ismerek, akik ugyan nem könnyű esetek, egyértelmű, hogy soha nem fajulnának fizikai bántalmazáshoz.
Márpedig a fizikai bántalmazásra nincsen magyarázat, vagy bocsánat.
A kapcsolatunk azzal a pofonnal ért véget, és bár azóta is folyton bocsánatot kér, folyton azt hajtogatja, hogy elragadta a hév, engem már nem érdekel, nem izgat, hiszen tudom, hogy ez ha egyszer “véletlenül” megtörtént, megtörténhet később is.
Cikkemnek nem az az elsődleges célja, hogy kitálaljak, vagy a volt barátomat mocskoljam, mindössze az, hogy mindenkit arra szeretnék bátorítani, hogy ne fogadjon el semmilyen kompromisszumot ilyen esetben.
Lányok, Erdélyben még mindig nagyon férfiuralom van (Székelyföldről ne is beszéljünk…), és tudom, hogy nem könnyű és sokszor követünk el mi is hibákat, de ne engedjünk a fizikai bántalmazásnak, ne engedjük meg senkinek se azt, hogy így bánjon velünk. Tiszteljük magunkat annyira, hogy az ilyen magatartást helyből elutasítjuk!
Hiszek abban, hogy egy-két ilyen történet után, ami belekerül a köztudatba, lesz olyan férfi, aki bár hevesvérű, kétszer meggondolja, hogy alkalmazzon-e fizikai bántalmat bárki irányába!
Facebook kommentek