Mintha csak a tegnap lett volna, hogy bőszen fogyasztom anya karácsonyi bejglijét, és közben még egy filmet megnézek Netflixen. Igazából ez még tegnap is volt! De nekem idén nem csak erről szólt a karácsony!
Reggel 8:30 van. A mobilom felvilágosodik, majd Ludovico Einaudi kezd el szólni. Ekkor csap belém a felismerés. vége…
Na, nem úgy kell elképzelni, hogy ma egész nap nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből, és próbálom feldolgozni, hogy nincsen karácsony, mindössze az történt, hogy elmúlt. És ez egy kicsit elszomorít. Szerettem az idei karácsonyt! Na, de ugorjunk egy kicsit az elejére…
Nem, nem vásároltam ajándékokat már augusztusban (bár lehet, hogy nem lett volna hülyeség, így visszatekintve), s nem is állt a karácsonyfa már november 1-től. Mindössze a karácsony légköre hiányzik, az a mágia, ami tényleg átjárja az embereket a karácsonyt megelőző időszakban.
Az idei Ünnep valahogy más volt. Nem volt különösebben hideg. Nem volt se hó, se kimondottan karácsonyi hangulata az embernek, ha csak úgy sétálgatott az utcán, de mégis valahogy másként éltem meg. Idén hosszú idő óta először, nagyon odafigyeltem arra, hogy a karácsony nekem ne a materiális dolgokról (értsd ezalatt, kaja, pia, ajándékok), hanem sokkal inkább spirituális dolgokról szóljon. Minden porcikámmal azt éreztem, hogy most muszáj lesz egy kicsit megnyugodni, és tudatosan kiengedni a gőzt. Az eddigi években mindig azt vártam, hogy mikor megyek valahova már, vagy mikor jön hozzánk valaki. Mikor van valami nyüzsi, olyan, ami nem tér el gyökeresen a mindennapjaimtól (mert aki nem tudná, a mindennapjaim eléggé nyüzsgőek).
Idén pedig úgy döntöttem, hogy tudatosan az ellenkezőjét csinálom. Nem fogok telózni végig az Ünnep alatt, nem fogom a hírportálokat, a YouTube-t böngészni, hanem átmegyek offline-ba, és inkább a lakásban maradok, minden szempontból. Ennek köszönhetően aztán lehetőségem nyílt arra, hogy sokkal szervesebb része legyek az Ünnepnek. Anyának segítettem eléggé sokat a sütésben (nem sütöttem, csak a keze alá dolgoztam), és emellett számos olyan dolgot csináltam, amire eddig valahogy nem jutott idő. Meghallgattam történeteket arról, hogy az ők gyerekkorukban a szaloncukor milyen sokat ért, illetve, hogy mit jelentett akkoriban a karácsony, és mit jelentett most. Az idei Ünnep sokkal inkább a szeretetet hozta számomra, mint a csillogást.
Tudom, férfiként (még mielőtt különböző jelzőket ragasztanának rám mások), ezt leírni nagyon bénaság. Gondolom sokan gondoljátok, hogy hé, haver, ne hozzak egy papírzsebkendőt, mit lelkizünk itt?
De nem, én ezt halál komolyan gondolom. Valahogy a templomi versekben hallott “ne az ünnepi foszlós kalácsban…” karácsony elveszett. Évek óta először történt meg, hogy csak 4-5 ember jött kántálni hozzánk, mindenki valahogy túléli az Ünnepet, aztán amilyen gyorsan lehet úzsgyí, visszamegy a hétköznapokba. Velem az élen. Éppen ezért figyeltem arra idén, hogy ne túléljük, vagy átlépjünk rajta, hanem megéljük.
Netflixeztünk a húgommal (tudom,tudom ,hogy ez is online, de ennyi belefér), rengeteget röhögtünk, és sokat aludtam, valamint zabáltam. (Az utóbbit nem büntetlenül, de egyáltalán nincsen okom panaszra, mert számoltam ezzel, és egyetlen egy pillanatát se bánom!). Az idei karácsony úgy szólt rólam, hogy közben tudatosan másokra figyeltem! És jó volt…
Na, de visszatértünk a hétköznapokba, már lehet készülni szilveszterre, és haladni tovább az árral, mit se törődve azzal, ami a hátunk mögött van. Mégis szerintem érdemes egy kicsit elgondolkodni, és eldönteni, hogy mi lesz az, amit az idei karácsonyból magunkkal viszünk, és végig “magunknál tartunk az új évben”. Én legalábbis ezt fogom tenni, mindennap, tudatosan!
Facebook kommentek