Lassan több, mint egy hete indult útjára az Erdélyi Hang, ezalatt az idő alatt, mint ahogyan az lenni szokott, egyaránt kaptam meleget és hideget, sok olyan üzenet érkezett, ami felemelt, sok olyan volt, amely elgondolkodtatott, és akadt néhány olyan is, ami elborzasztott. Ebből építkezik a mostani írás!
Reggel van még, alig pirkad, én nem tudok aludni. Izgulok, iszonyatosan, hiszen hosszú idő eltelt azóta, amióta az első saját projektemet útjára indítottam. Ráadásul azóta sok mindent láttam, tapasztaltam, és tudom, hogy a jó kezdés elengedhetetlen egy oldal sikerességhez. Persze egyedül menedzselni az oldalt, írni, social médiával foglalkozni kicsit bonyodalmas, mindhármat csináltam már, de csak külön-külön, egyszerre mindhármat nem. Újabb tanulási folyamat, újabb élmények és újabb tanulságok, hogy mit lehetne jobban csinálni. De sebaj, ezért is vágtam bele! Kellett egy kis adrenalin.
Mindig hiszek a pozitív hozzáállásban, illetve abban, hogy az ember ha valamit tényleg szeretne, akkor képes olyan áldozatokat meghozni, amivel lehetséges elérni a kívánt célt. Ezt az elvet követtem most is, amikor ezen az oldalon dolgoztam. Nem vagyok újságíró végzettségem szerint, és ez sokak számára máris egy probléma. Hogyan merek én írni, újságíróként dolgozni? Ez egy szakma, nem pedig valami olyasmi, amit csak úgy el lehet lopni, menet közben! Én pedig mégis merek, sőt, egyenesen imádok írni, videót készíteni és vágni. Na, de persze az elszántság csak egy vékony szelete a tortának, rengeteget kell még tanuljak, és rengeteget tanultam eddig is. Rengeteg véleményt, kritikát kapok nap, mint nap, és sokszor érzem azt, hogy néha-néha indokolatlanul szólnak meg, kötnek belém az emberek. Dehát újságíró vagy, ez ezzel jár! hallom sokszor másoktól (és gyakran én is így gondolom).
DE hogy lehet jól megélni a kritikát?
Valahogy azt érzem, hogy kulturálisan úgy vagyunk kódolva, hogy ahányszor kritikát kapunk másoktól, rögtön ellenségként nézünk mindenkire, rögtön védekezünk, és kevésszer látjuk be, hogy gyakran ténylegesen segíteni szeretnének azzal a tanáccsal (és sokszor inkább ezt a kifejezést használom a kritika szó helyett, valahogy barátságosabb), és ahelyett, hogy nyitottan, érdeklődve hallgatnánk, esetleg rákérdeznénk jobban a hallott dolgokra, az ellenséget látjuk benne. Sértődések, rossz szájízek és hasonló dolgok követik általában az ilyen véleménykifejtéseket, ezért már hozzá is szoktunk, hogy jobb hallgatni, békésebb dolog.
Ezzel szemben én szeretem a kritikát. Azt, ami épít, aminek van lényege, és amiben meg lehet lelni a szeretet és a jóakaratot. Természetesen sokkal jobban esik, ha a hozzá tartozó köret, tehát a nyelvezet is megfelelő ehhez, de azt is tudom, hogy néha nem sikerül eltalálnunk egymás hangulatát, és azt, hogy kinek mi, és meddig fér bele. Mindamellett tudom azt, hogy bármennyire is szárazan fogalmazunk, érződik a célja, és átjön a másik fél számára a kritika tényleges lényege. Ezt pedig akkor, amikor valami kapcsán, vagy valaki irányában megfogalmazzuk, fontos szem előtt tartanunk.
És mi van akkor, ha tényleg valaki akarattal sértegetni szeretne?
Ilyen is van, és nem is ritka. Vannak olyan emberek, akik annyira frusztráltak, és abban lelik örömüket, meg némi vigasztalást, hogy haha, a másik is elcseszte, és akkor most megyek és jól elmondom neki…
Ez pedig azért is veszélyes, mert könnyen meglepődhetünk, és nem érjük el a várt hatást. Nem mindig sülnek el a dolgok úgy, ahogyan szeretnénk.
És hát a sértegetéseket nem kell szívre venni. Nekem van egy bevált 5 másodperces szabályom, ami 5 kérdésből áll: jó indulatú a dolog? hatásom van rá? értem, hogy mi volt a célja a kritikának? fejlődhetek, ha megszívlelem a hallottakat? milyen viszonyban vagyok a kritikát megfogalmazó személlyell? – ezen szabályok segítettek nekem mindig, hogy gyorsan leszűrjem, és a végére járjak annak, amit éppen hallottam. Ilyenkor tényleg villámgyorsan eldöntöttem, hogy most ezen el fogok gondolkodni, vagy meg se érint a dolog, mert tudom, hogy nem a segítő szándék volt a cél, hanem a megfúrás.
Fontos azonban, hogy magunkba nézzük alkalmanként, és elgondolkozzunk, hogy mit csinálhatnánk jobban. Nem könnyű, nekem se a kedvenc foglalatosságom! Viszont nagyon kifizetődő, hiszen ezáltal egy-egy kritikát jobban tudunk fogadni, és reálisabban fogjuk látni a saját dolgainkat!
Hogyan lehet pozitív dologként elkönyvelni a kritikát?
Erre nekem sincsen egyértelmű válaszom, de talán abban rejtőzködik a sikeressége, hogy úgy fogjuk fel, ez egy segítő szándékú dolog, hogy még jobban legyünk, hogy tovább fejlődjünk, fejlesszük képességeinket, és így, ilyen gondolkodással nekem sikerült pozitív, és építő dolognak elkönyvelni. Azokat a kritikákat, amelyek pedig direkt megfúrásként alkalmaznak, azokat pedig helyből ki kell zárni, annak az esetek túlnyomó részében nincsen igazi valóságalapja, egy mondvacsinált hülyeség, amit mihamarabb el kell engedni, és nem tovább őrlődni rajta. Már az első pillanatban el kell engedni a dolgot, és szabad szívre venni! Ez a legbosszantóbb dolog, amit tehetek, és a leghatásosabb is egyben.
Meg kell találni a megfelelő balanszot a kettő között!
És, hogy jó dolog-e a kritika?
Egyértelműen igen! Elsősorban azért, mert formál, javít, másodsorban sokat tudunk edződni, ha folyamatosan visszajelzéseket hallunk másoktól! Ne vegyük sértésként, próbáljunk másként hozzáállni, ez lehet a kulcsa annak, hogy örüljünk, ha valaki kritikát fogalmaz valamivel kapcsolatba!
Facebook kommentek