Ezt pont ilyen hétvégi cikknek terveztük, hiszen lassan-lassan kialakulnak a dolgok a szerkesztőségünk körül, de ezt a cikket még mindig nem sikerült senkinek megírnia. No, nem csak azért, mert ezeregy dolgunk van, főleg, hogy az egyetem is most már kezdetét vette, hanem azért is, mert ez egy meglehetősen nehéz kérdés. Én most mégis megpróbálom leírni…
Marosvásárhelyen születtem. Nagyjából 20 éve, de lehet, hogy csak elírtak néhány számot a hivatalos papírokban. A viccet félretéve, teljesen erdélyinek vallom magam. A szüleim tanárok, így még inkább megéltem gyerekkoromban azt, hogy milyen is erdélyinek lenni. Sokszor hallottam már a szüleimtől, hogy mennyit kell szenvedniük, és nekem is, mint kisebbséginek mennyit kell szenvednem itthon. De én ezt valahogy nem így élem meg. Természetesen nem beszélek románul anyanyelvi szinten. Sőt, egyáltalán nem beszélek jól románul. (Azt, hogy miért egy másik cikkben majd leírom bővebben).
A családomat teljesen átlagosnak vallom, nincsen semmi olyan benne, ami kivetnivaló lenne, nem vagyunk se túl szegények, se túl gazdagok, se túl kedvesek, se túl szomorúak. Átlagosan éljünk a mindennapjainkat, átlagosan éljük meg a problémáinkat. Átlagosan éljük meg, hogy magyarok vagyunk.
Sokszor hallom azt, hogy a történelem… hogy az “őshonosak”, hogy igazándiból 1920-tól kezdődött csak a fekete leves, és ehhez hasonló dolgok. De azonkívül, amikor ezekről beszélünk, soha nem jut eszembe másnak érezni magam.
20 éves vagyok, és nekem az a természetes, hogy magyarul beszélek. Nekem az a természetes, hogy az anyanyelvem, a kultúrám, és minden porcikám magyar. Nem, nem az a magyarországi magyar. Hanem az az erdélyi magyar. És e két dolog között nagy különbség van.
Én nem sajnálom azt, hogy ide születtem, még akkor is, ha tényleg nincsen esélyegyenlőségem, és valószínű, hogy soha nem is lesz. Hogy mit jelent nekem az esélyegyenlőség? Azt, hogy egy állásinterjún, az áhított munkára való jelentkezéskor, pont ugyanolyan esélyekkel indulok, mint egy olyan húszéves fiatal, aki román. Hogy nem fognak amiatt engem kinézni, hogy nem beszélem tökéletesen a román nyelvet, és hogy nem lesz olyan kívánságuk, hogy lehetőleg ne beszéljek más magyar kollégákkal magyarul. (Utóbbi esetben már nem is lenne az a munkahely az álommunkahelyem)…
Szeretem Erdélyt. Szeretem ezt a kultúrát, ami sokszor keveredik, és sokszor igencsak furcsa. Szeretem azt, hogy Erdély sokszínű, és ha úgy alakul a román népdalok mellett, a száz kultúrával is megismerkedhetek egy picit. Imádom az építészetét. Szeretem azt, hogy mindenhol valamennyire érezhető a magyar kéz, azt, hogy a történelmi épületeink nagy része még most is fellelhető. Imádom azt, hogy a legtöbb magyar írónak, költőnek mind-mind köze van Erdélyhez. Szeretem azt hinni, hogy Erdély is szeretem engem.
Viszont van néhány nehézségem is. Nem feltétlenül Erdélyspecifikus, inkább Kelet-Európa specifikus…
Hihetetlenül kicsik a bérek. És nem túlzok. Nekem mindkét szülőm tanár, és nincsen testvérem, tehát gyakorlatilag hárman élünk egy háztartásban (ráadásul a lakásunk se túlságosan nagy…), és még így is néha-néha akadnak gondjaink, még így is néha-néha van olyan, hogy apám a fejéhez kap, hogy na erre nem számítottunk. Legyen szó egy autójavításra, vagy valami kisebb egészségügyi problémáról, amihez magánrendelőbe kell menni, a családi költségvetés igencsak megsínyli. Kicsit tanácstalan vagyok, hogy majd ha befejezem az újságíróit mi lest velem. Hogy fogok tudni megélni? Megtudok-e majd élni? Hiszen egyértelmű az, hogy az újságírók nem a legjobban kereső személyek. Meddig tudok itthon maradni? Milyen életszínvonalat fogok tudni magam számára biztosítani? Hogyan fogok tudni nyugodt lélekkel családot alapítani? Fogok-e családot alapítani? Érdemes-e itthon maradni?
Sok a kérdés, és ezek mindegyikére nem tudunk megfelelő választ adni, mi magunk se. Pedig szeretjük az országot, a régiót, a várost…
Hát így nézünk ki most…
Facebook kommentek