“Ez a gyerek olyan koraérett.” – hallottam többször, több helyről. Az Arcanum szerint a “koraérett” valahogy úgy van meghatározva, hogy: „A kellő, a kívánatos időpontnál előbb megérett, főleg gyümölcs.” Tehát legrosszabb esetben is vadalma lehetek – aki zöld még, legalábbis kívül, de már nem savanyú, fogyasztható. Ilyennek képzelném el magam, ha kívülről láthatnám. De nem látom. És ez így van rendjén.
Valahol öt évvel ezelőtt kezdett el bennem valami motoszkálni: hogy lassan felnövök a vágyaimhoz, gondolataimhoz. Mindahhoz, amit eddig is fontosnak találtam. Mindahhoz, ahogyan élni szeretnék.
Egész életemben szerettem (volna) dolgozni. Elsősorban olyan munkát végezni, ami örömmel tölt el, ahol értéket tudok képezni, és ahol jól érzem magam. Ez többé-kevésbé kialakult – még akkor is, ha természetesen nekem se abból áll az életem, hogy jobbnál-jobbakat eszem (Ki mit süt ide vagy oda), és jókat beszélgetek emberekkel (Mind the Gap Podcast ide vagy oda). Viszont szerencsésnek érzem magam, hogy a munkámnak van egy olyan része, amit szeretek csinálni, ami önazonossá tesz, és ami számomra szórakozás is. Egy olyan hely, ahonnan töltődni tudok.
Régebben sokkal egyértelműbb volt, hogy mit csinálok. Az élet egyszerűbbnek tűnt. Kevesebb tervezést igényeltek a dolgok körülöttem, és jóval ritkábban éreztem a felelősség súlyát. Nem is nagyon terhelt – hiszen egyetemistaként soha nem volt kötelező dolgoznom, a szüleim soha nem erőltették. Nem volt elvárás. Akkor is simán a víz felszínén tudtam volna maradni, ha nem teszem. De megtettem. És nagyon jól sikerült.
Nem az volt az igazi értéke ennek, hogy a hónap végén egy X lejes papírt aláírtam, amiből ingeket és Starbuckos kávét vásároltam. (Bár lehet, jobban férnék most a szekrényemben, ha nem így lett volna.) Az igazi érték az volt, hogy ezzel a jövedelemmel végre adtam magamnak egy kulcsot a felnőttség kapujához. Éveken keresztül tudtam kísérletezni, rájönni, hogy a pénzzel én hogyan tudok – vagy nem tudok – gazdálkodni. És ami talán még ennél is fontosabb: megtapasztaltam, milyen dolgozni, munkába járni. Azt, hogy milyen, amikor az egyetemi határidők mellett ott vannak a munkahelyiek is. Milyen az, amikor felelősséget kell vállalni – a szerkesztőségen belül és kívül is. (Mert nehogy valaki azt higgye, hogy nem kaptam fejmosást az olvasóktól, ha valamit nem készítettem el igényesen.) A saját utamat tudtam járni, a saját időmet beosztani – miközben a másik oldalon számítottak rám.
És ott vannak a felnőtt élet velejárói (ezek azok, amiket igazából nem lát a nagyközönség). Az ember elköltözik a családi fészekből (ezt négy és fél éve kipipáltam), és elkezdi szó szerint menedzselni magát. Senki nem mondja meg, hogy mit csinálj, de senki nem is vásárol be helyetted. Ez már nem teher, hozzászoktam, megoldom, lemendzselem, kitalálom, felelősséget vállalok, elfelejtem, újra kitalálom és néha rendet is teszek. Nem túl gyakran, mert erre nem jut mindig időm. De azért én sem szeretek rendetlenségben (és koszban) élni. Nehéz ez az egyensúlyozgatás, de megoldom, elvégre felnőtt vagyok…
Aztán persze ott voltak a csalódások. A társas kapcsolataimban. Voltak iskolai és egyetemi barátságaim, amelyek szertefoszlottak – és én sem értem, hogy miért. Nem történt semmi tragikus, nem voltam goromba vagy bántó (legalábbis nem emlékszem erre), és mégsem maradtak meg. Igyekszem felnőttként is időt allokálni magamnak és a barátaimnak, de természetesen ezt viszi el legkönnyebben a sok utazás és munka. Ez az, amihez az ember úgy érzi, hogy büntetlenül tud nyúlni. Pedig nem. A kapcsolatokat és barátságokat ápolni kell, időt kell rá szakítani. Ezt elismétlem magamnak, de közben meg olyan elementáris hibákat követek el, hogy elfelejtem felhívni azt a barátomat, akinek szüksége lenne rá, vagy elfelejtem valaki születésnapját, mert nem írtam be a naptárba. Nem azért, mert nem fontosak ők nekem, hanem azért, mert néha kimennek dolgok a fejemből, közbejön az élet...
Ez pedig zavar, ezt még sokat kell fejlesztenem.
Aztán voltak párkapcsolatok. Alakuló párkapcsolatok. Olyan párkapcsolatok, amelyek nem lettek párkapcsolatok. És olyanok is, amelyek véget értek. Számtalan meggondolatlanságot én követtem el bennük, és számtalant más. Csalódtam, amikor nem úgy alakult, de közben megismertem azt is, hogy melyek azok a nem alku pontok, amelyekről nem tudok és nem is szeretnék lemondani.Láttam könnyes szempárt a tükörben, amikor belenéztem, és bevallottam magamnak: igen, én néha megkönnyezek dolgokat, amik bántanak. Az egyik kedvenc számom Zorántól a Szerelemnek múlnia kell – ebben megvan minden, amit megtanultam erről az édes-kesernyés dologról. Édes az elején, kesernyés a végén. Folyamatosan tanulok, tanultam belőlük, ez biztosan egy holtig tartó folyamat. (Szerencsére nekem még bőven van időm).
Tavaly Brüsszelben töltöttem a születésnapomat – és be jó volt. Mármint az idő rettentően szar volt, zuhogott végig, de én az egész napot egyedül töltöttem. Illetve konkrétabban: Ludovico Einaudival és Stéphanieval. Voltam cukrászdában, az Európai Parlamentben (ott is ebédeltem), vettem inget magamnak születésnapom alkalmából, és este Borival (unokatestvérem) és Nikivel (brüsszeli barátom) koccintottunk a huszonhatodik évemre. Csuda jól telt.
És azt hittem, hogy huszonhat évesen már kevés meglepetés érhet. Hát ennél nagyobbat rég csalódtam. Érhet. Mindig érhetnek meglepetések.
Ez talán az elmúlt év legnagyobb tanulsága – amit már az óévi cikkemben is említettem. A meglepetések, legyenek jók vagy rosszak, kortalanok. Mindig ott vannak. És olyan pillanatokban csapnak le ránk, amikor abszolút nem számítunk rájuk. Mert ilyenek ők: ott leselkednek egy irodában, egy nyaraláson, egy fesztiválon, egy magányos munkaúton vagy éppen egy új otthonban.
A meglepetések vezetik a boldogságot – és a boldogtalanságot is. Sokszor hallottam azt a vicces mondást: “Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.” Nos, én pont így vagyok a meglepetéssel: mindenre fel tudok készülni, és fel is készülök – csak a meglepetésre nem.
És ezzel szembe kellett néznem. Hogy a jól megtervezett hetem, hónapom hogyan mehet tönkre egy meglepetés által. Vagy hogyan alakul jó irányba az elkövetkezendő pár évem. Ez egyszerre egy nagyon bosszantó és nagyon megnyugtató dolog. Belátni, hogy nem lehet mindenre hatással lenni.
Mert az élethez szerencse is kell. Meg sok jó édesség. És egy kis vidámság. De mindemellett munka. Kitartó munka és hit – hogy mindaz, amit teszünk a magán- vagy szakmai életünkben, nem hiábavaló, és biztosan minket fog szolgálni.
Mert talán erről szól az a bizonyos felnőttség, amire az ember úgy vágyik tizenévesen. Én most ezt élem meg huszonhét évesen.
Nekem eddig bejött. Erre törekszem ezután (is).
Boldog születésnapot, Endre!
A kiemelt képen a torta kilenc éve készült a 18. születésnapomon, amelyet nagymamám sütött. Ebben az évben nagyon sokat gondoltam Rá, Rájuk. Ez is egyfajta szimbolikája az igazi felnövésemnek.
Facebook kommentek