Néhány hete olyan hírt kaptam, amire már gondolni sem mertem, de tudat alatt, talán nagyon nem is akartam: az egyetemi oktatás hibrid üzemmódban folytatódik. Ez az én életemre lefordítva azt jelentette, hogy kezdődik a jelenléti oktatás. Nagyon szuper, hiszen végre részben normalizálódik az életünk, de akaratlanul is felvetődik pár elhanyagolhatónak távolról sem mondható tényező: Hova? Kivel? Mikor? Hogyan?
Egy hozzám hasonlóan székelyföld szívéből származó lánykának, Kolozsvár, hogy úgy mondjam, nem ehelyt van… Amikor 2020-ban hazaküldtek, a két hét címszó alatt, még egész sokáig élt bennünk a remény és fenntartottunk egy lakást, ha esetleg a vírushelyzet csillapodna és visszatérnénk a jelenléti oktatásra. Ez azonban e hét hétfőig váratott magára, így leginkább költséghatékonyság céljából, nem érte meg fizetni egy albérletet két évig az online oktatásért, amikor az otthonról is működik, ahol ráadásul még házikoszt is van. Két év anekdotázás és veszteglés után – szerintem teljesen érthető módon – felhagytam a reménnyel, így mondanom sem kell, hogy mekkora meglepetésként ért a hír. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy kétszer is megkérdeztem az egyik tanáromat, hogy biztosan így van-e. Ezzel a hitetlenkedéssel azért volt szerencsém, mert így kimaradt egy jó adag stressz az életemből. Valamiért még a lakhatás téma sem izgatott annyira. A költözéskor, valahol Torda körül tudatosult bennem, hogy mi is történik.
A hibrid oktatás hírére dühös lettem, hogy most minek kell az utolsó időszakra ez a kálvária nekünk, aztán örülni kezdtem, hogy végre visszakapom az életem. Még legalább öt ilyen szélsőséges érzelemváltozás után a kétségbeesés fogott el, hogy hogyan fogok én év elején pár hét alatt lakást, lakótársat találni és felköltözni Kolozsvárra. Teljesen érthető okokból, határidőre kellett fix választ adni a szándékunkról. Ugyanis volt választási lehetőség, de kíváncsi lennék arra diákra, aki az onlinet választja, amikor tudja, hogy a társai mind bejárnak. Ezen az elven, hamar egymásra találtunk egy csoporttársammal, de a tető ettől a fejünk fölött nem jelent meg. Logikus döntésként, az első dolgunk az volt, hogy jelentkezzünk a bentlakásba, de a kézenfekvő lehetőség már másnap kudarcnak tetszett, amikor egy automatikus válaszlevélben azt mondták, még nincs hely, de szólnak, ha lesz. Nem engedtük el teljesen a témát, de éreztük, hogy erre nem szabad alapozni.
Jöhetett a B opció, albérlet utáni hajsza, amit a helyzetünk sokban nehezített. Néhány hónapra kellett volna, amit nem igazán szoktak szeretni, a pénzügyi keretünk is véges volt és legalább egy akkorát szerettünk volna, ahol az ágyból nem a konyhába lépünk be, és a hűtő mellett nem a zuhanyzó van. Valamint, kétszáz kilométer távból ilyen hírtelen a pótszesszióval a nyakunkon nem tudunk átlépni a kincses városba lakásokat nézegetni. Egy két nap reménytelen nézelődés után, felhagytunk azzal, hogy mi menjünk a hegyhez, vártuk, hátha a hegy jönne Mohamedhez. Pikk-pakk jöttek is az ajánlatok, pár nap után meg is lett a tökéletes. Megbeszéltük a részleteket, megterveztük a költözést. Ez után, az egyébként államvizsga dolgozat írására szánt időt, kénytelen voltam feláldozni a pakolás és az ügyes-bajos dolgaim oltárán. Két nappal a költözés és négy nappal az évkezdés előtt, épp a bürokrácia bosszantó rengetegével küzdöttem, amikor megjött az ímél: ön kapott egy helyet a bentlakásunkban. Egy kívülálló számára, talán egyszerűnek tűnhet a választás. A kolesz olcsó és eredetileg ezt akartuk, azonban nélkülözi a magánszféra, mint olyan, szinte minden aspektusát. Ha valami borzalmas albérletet találtunk volna, könnyebb a döntés, de amikor érzi az ember, hogy na ezt kerestem, nagyon kell mérlegelni.
Végül a pénz kérdése döntött. Így a hosszú „mit vigyek magammal” lista a felére redukálódott, a költözés dátuma is kitolódott, lett még egy hétvégénk otthon. Bár gyakran idegesített a változatlan környezet, hírtelen lejárati dátumot kapott az az időszak. Éreztem a gombócot a torkomban, hát még, amikor apukám vissza szállt az autóba és itt hagyott. Olyan volt mintha ismét elsőéves lennék. A szüleim itt hagytak, nem ismerek senkit, nem tudom mi hol van (ez csak részben igaz, inkább elfelejtettem). Aztán rájöttem arra, hogy milyen butaság azon csüggedni, hogy az életünk visszazökkenőben van a normális kerékvágásba.
Facebook kommentek