Véget értek az ünnepek, mi pedig törekszünk visszarázódni a régi kerékvágásba. A sok glamúros, és csillogós bejegyzés után, következzék egy, ami egy rémálomról szól!
Zongorázom. Már nyolc éve mást sem teszek, minden egyes nap zongorázom. Játszom a különböző szonátákat, etűdöket, Bartókot, Kodályt, Szőnyi Erzsébetet, Mozartot, Bachot, Beethovent. Csak játszom, és játszom, és játszom. Megszűnik körülöttem minden, és miközben játszom a zongorán, egy egészen más dallamot dúdolok. Egy egészen más dallam cseng a fülemben, pedig tudom, én nem azt játszom. Für Elise kottályát próbálom leolvasni, a fülemben folyton Bartók dallamai szólnak.
Hideg lesz hirtelen, mert kitört az ablak. Hiába próbálok meg halkabban zongorázni, az ablak, amely a zongora mellett van, kitörve tátong, és megszólalt! Megszólt, mély, hangon kimérten, mintha egy szigorú zongora tanár lenne:
Halkabban játszd azt a darabot!
Én pedig megijedtem és még hangosabban kezdek zongorázni, gyorsabban és hangosabban, erőteljesebben, még jobban beleélve magam abba, hogy én bizony most zongorázok, és csodás zongorista vagyok! Mitöbb, üvölteni kezdek, és csak kiabálok, kiabálok, kiabálok, hogy Mi-RÉ, Mi-RÉ!
Az ablak tovább törik, tovább reped, tovább törik, és egy sipítás is hallatszik. Én tovább zongorázom, és még hangosabban, már-már sírva kiabálok, ujjaimat nem sajnálva, minden erőmet összegyűjtve zongorázok. Minél inkább törik az ablak, és hallom azt a kibírhatatlan sipítást, annál gyorsabban, hangosabban és erőteljesebben nyomom a billentyűket.
A zongorám tetejére esik egy hulla, és csodálkozva nézek fölfelé. Már nincsen fölöttem tető, csak a falak vannak meg, a kitört ablakok és egy hulla a zongorán. Amúgy szép hulla, végignézem testét, amelynek minden egyes helyéről ömlik a vér. Szabályosan ömlik. Ideges leszek, a zongorám tiszta vér, és nem hallatszik már egészen jól, amit játszom. Hiába ütöm erősebben és erősebben a billentyűket, erősíteni szeretnék, fortissimo, fortissimo, forte-fortissimo. –kiáltom, ahogy a torkomon kifér. A hulla pedig leszáll a zongorámról, már nem vérzik, és két könyvet leszed a könyvespolcról, nagy könyveket, leül mellém, és elkezdünk játszani egy négykezest. Az arcát nem látom, haj borítja, viszont a kezei még nagyon épnek, egészségesnek tűnnek. Meglepve hallom, hogy a négykezesünk dallama ismerős, de nem egy klasszikus zongoradarab, hanem valami új, modernebb, egy olyan dal, amit ugyan ismerek, de nem jut eszembe egyetlen szó sem a szövegből. Igyekszem, hogy minél gyorsabban rájöjjek, hiszen váratlanul öt rohadt nagy sáska jelenik meg a hátam mögött, akiknek hegedű van a kezében. És ők is ugyanazt a dallamot hegedülik, amit mi zongorázunk, nagyon koncentrálnak, látszik rajtuk. Már-már nem is zöldek, hanem pirosok, sárgák meg fehérek, és egy magyar zászlót lenget az egyik.
A hulla pedig mellettem nagyon szépen zongorázik, meglepődve hallom, és odanézve váratlanul a régi kémia tanárnőmet látom. Mosolyog, és közben játszik, én ijedtemben a zongorát rácsapom a kezére, de ő rá se ránt, tovább játszik. Én elkezdek futni, de nem haladok, hiába futok és futok, nem haladok. Közben elkezdek vérzeni, a tücskök a hegedűkkel és a magyar zászlóval ütlegelnek. Egyszer csak nagy csend lesz és világosság, végre értem, hogy mit énekelnek, egyértelmű:
Lay a whisper
On my pillow
Leave the winter
On the ground
Felébredek, az ébresztőm az. Reggel van, végre vége az álomnak!
Így kezdeni az új évet? Eléggé bizarr érzés…
Facebook kommentek