Miért tűnik sokszor vonzóbbnak az, aki távolságtartó, bizonytalan vagy nehezen elérhető? Miért kezdünk el egyetlen üzenetet, egy elmaradt választ vagy egy pillantást is elemezni, amikor valaki igazán tetszik? És miért hisszük el újra meg újra, hogy ha elég türelmesek vagyunk, majd megváltozik a helyzet?
A romantikus történetek egyik visszatérő üzenete, hogy a nehezen megszerezhető szerelem értékesebb. Mintha a kapcsolat annál különlegesebb lenne, minél több akadályt kell leküzdenünk érte.
Csakhogy van egy pont, ahol érdemes feltenni a kérdést: tényleg a szerelem intenzitását érezzük, vagy inkább a bizonytalanságét?
Miért tűnik értékesebbnek, amit nehéz megszerezni?
Ha valaki egyértelműen érdeklődik irántunk, elérhető, figyelmes és kiszámítható, az elsőre akár kevésbé izgalmasnak is tűnhet. Nincs mit megfejteni, nincs különösebb rejtély, nincs folyamatos várakozás.
Ezzel szemben az érzelmileg elérhetetlen ember mellett folyamatosan maradnak kérdőjelek.
Miért nem írt vissza?
Miért volt tegnap olyan kedves, ma pedig olyan távolságtartó?
Miért nézte meg a történetemet, de miért nem reagált rá?
Lehet, hogy fél a kötődéstől?
Talán csak időre van szüksége?
És ilyenkor elkezdjük kitölteni az információs hézagokat. Csakhogy gyakran nem a valósággal, hanem azzal, amit szeretnénk, hogy igaz legyen.
Minél kevesebbet tudunk valakiről, annál több hely marad a fantáziának. Egy vonzó külső, néhány jó beszélgetés vagy néhány intenzív pillanat pedig könnyen elég ahhoz, hogy egy teljes személyiséget építsünk fel valaki köré.
Talán ezért is olyan könnyű beleszeretni valakibe, akit valójában még alig ismerünk.
A pillangók a gyomrunkban nem mindig a szerelem jelei
A „pillangók a gyomrunkban” kifejezés annyira összeforrt a szerelemmel, hogy ritkán kérdőjelezzük meg, mit is jelent valójában.
Pedig hasonló érzést élünk át akkor is, amikor izgulunk. Egy vizsga előtt, egy fontos találkozó előtt vagy amikor valami bizonytalan helyzetben vagyunk.
A szívünk gyorsabban ver, feszültebbek leszünk, folyamatosan jár az agyunk.
A bizonytalanság is képes nagyon intenzív testi reakciókat kiváltani.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden erős vonzalom valójában szorongás. Egy új kapcsolat elején teljesen természetes az izgalom, a bizonytalanság és az intenzív érzelmi állapot. A kérdés inkább az, hogy hosszabb távon mit érzünk a másik mellett.
Egy egészséges kapcsolatban a kezdeti izgalmat idővel gyakran felváltja valami más: a bizalom, a kiszámíthatóság és az az érzés, hogy nem kell folyamatosan megfejtenünk a másikat.
Talán nem véletlen, hogy egy jól működő kapcsolatot sokan éppen úgy írnak le, hogy „mellette csend van a fejemben”.
Amikor a bizonytalanság maga lesz a kapcsolat
Az érzelmileg elérhetetlen ember mellett gyakran kialakul egy különös körforgás.
Közeledik → reménykedünk.
Eltávolodik → elkezdünk szorongani.
Újra jelentkezik → megkönnyebbülünk.
Megint eltűnik → még jobban akarjuk.
Ez az érzelmi hullámzás könnyen összetéveszthető a szenvedéllyel.
Ráadásul amikor valaki időnként ad figyelmet, majd elveszi, az különösen erősen fenntarthatja a várakozást. Nem tudjuk, mikor jön a következő pozitív visszajelzés, ezért még többet gondolunk rá.
Ilyenkor könnyen kialakul az a gondolat, hogy „ha végül engem választ, az bizonyítja, hogy elég különleges vagyok”.
És innen már nemcsak a másik emberről szól a történet, hanem a saját önértékelésünkről is.
Miért olyan fontos, hogy minket válasszanak?
Mindannyian szeretnénk fontosak lenni valakinek. Szeretnénk azt érezni, hogy különlegesek vagyunk, hogy minket választottak, és hogy szükség van ránk.
Ha azonban az önértékelésünk túlságosan összekapcsolódik mások visszajelzésével, egy visszautasítás aránytalanul nagy jelentőséget kaphat.
Nem egyszerűen azt érezzük, hogy:
„Ez az ember nem engem választott.”
Hanem azt:
„Nem vagyok elég jó.”
A kettő azonban egyáltalán nem ugyanaz.
Az, hogy valaki nem akar velünk kapcsolatot, nem objektív értékítélet rólunk. Lehet más az élethelyzete, másra vágyik, máshogy működik, vagy egyszerűen nincs meg benne ugyanaz a vonzalom.
Ettől még természetesen fájhat. De nem kell, hogy az önértékelésünk alapja legyen.
A mintáinkat nem a semmiből hozzuk
Az, hogy milyen emberekhez vonzódunk, milyen konfliktusokat tolerálunk, mennyire félünk az elutasítástól vagy hogyan reagálunk a közelségre, sok esetben összefügghet korábbi tapasztalatainkkal.
A kötődésről szóló elméletek szerint a korai kapcsolataink hatással lehetnek arra, hogyan érzékeljük később a közelséget és a biztonságot.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy aki bizonytalanul kötődik, annak törvényszerűen rossz kapcsolatai lesznek.
A múltunk hatással van ránk, de nem kell, hogy meghatározza a jövőnket.
Ráadásul a kötődési mintáink kialakulásában nem kizárólag a szüleink játszanak szerepet. Fontos lehet egy nagyszülő, egy testvér, egy pedagógus, egy barát vagy bármilyen más meghatározó kapcsolat is.
Vagyis nem érdemes egyetlen okra visszavezetni azt, hogy miért működünk úgy, ahogy.
Mit mond erről a szakember?
A téma egyik fontos tanulsága, hogy nem feltétlenül azt keressük, ami jó nekünk, hanem sokszor azt, ami ismerős.
Ha valaki korábban azt tapasztalta meg, hogy a szeretetért meg kell dolgozni, hogy a másik figyelme kiszámíthatatlan, vagy hogy a közelséget időnként távolság követi, akkor egy hasonló dinamika felnőttként is ismerősnek tűnhet.
És ami ismerős, azt könnyű összekeverni azzal, hogy „ez az én típusom”.
Persze ez nem jelenti azt, hogy minden érzelmileg elérhetetlen emberhez való vonzalom mögött gyermekkori trauma vagy kötődési probléma áll. A pszichológiai működés ennél sokkal összetettebb.
Az viszont fontos felismerés lehet, ha azt vesszük észre, hogy ugyanaz a kapcsolatdinamika ismétlődik az életünkben.
Mindig olyan ember tetszik, aki bizonytalan?
Mindig mi teszünk többet a kapcsolatért?
Mindig várjuk, hogy a másik végre eldöntse, mit akar?
Mindig akkor kezd igazán érdekelni valaki, amikor eltávolodik?
Ezekre a kérdésekre adott válaszok többet mondhatnak rólunk, mint az, hogy éppen ki a következő kiszemeltünk.
Lehet, hogy nem az intenzitást kell keresnünk?
Talán az egyik legnehezebb felismerés, hogy a nyugalom eleinte akár unalmasnak is tűnhet, ha hozzászoktunk az érzelmi hullámvasúthoz.
Ha valaki mindig elérhető, egyértelmű és kiszámítható, nincs mit megfejteni. Nem kell azon gondolkodnunk, hogy mit jelentett az üzenete, miért nem írt, vagy mikor fog újra jelentkezni.
És ez bizonyos élethelyzetekben szokatlan lehet.
De egy kapcsolat értékét nem feltétlenül az mutatja meg, hogy mennyire intenzív.
Lehet, hogy sokkal fontosabb kérdés:
Biztonságban érzem magam mellette?
Lehetek önmagam?
Elmondhatom, mire van szükségem?
Tudom, hogy számíthatok rá?
Nem kell folyamatosan megfejtenem, hogy mit érez irántam?
Ha ezekre igen a válasz, lehet, hogy valami fontosabbat találtunk annál, mint amit az érzelmi hullámvasút valaha is adni tud.
A testünk néha hamarabb tudja
Van még egy egyszerű, de fontos szempont: figyeljünk arra, mit érzünk a másik ember mellett.
Nemcsak arra, hogy mennyire vonzódunk hozzá, hanem arra is, hogy milyen állapotba kerülünk mellette.
Megnyugszunk vagy folyamatosan feszültek vagyunk?
Örülünk a találkozásnak, vagy előtte napokig szorongunk?
Önmagunk lehetünk, vagy állandóan azon gondolkodunk, hogyan kellene viselkednünk?
A kapcsolat feltölt, vagy több energiát vesz el, mint amennyit ad?
A testünk sokszor hamarabb reagál, mint ahogy tudatosan megfogalmazzuk, hogy valami nincs rendben.
Ez persze nem valamiféle tévedhetetlen belső iránytű. De érdemes odafigyelni rá.
Nem minden rossz kapcsolat elvesztegetett idő
A húszas éveinkben könnyű úgy gondolni, hogy minden rossz döntést meg kellett volna előznünk.
Pedig a kapcsolatokból is tanulunk.
Lehet, hogy beleszeretünk valakibe, aki nem tud minket úgy szeretni, ahogy szükségünk lenne rá. Lehet, hogy túl sokáig maradunk egy bizonytalan helyzetben. Lehet, hogy olyasmit várunk valakitől, amit ő soha nem fog tudni megadni.
Ezek fájdalmas tapasztalatok.
De közben megtaníthatják azt is, hogy mire van szükségünk, mit nem akarunk többé elfogadni, és milyen érzés az, amikor egy kapcsolat valóban biztonságot ad.
A legfontosabb talán nem az, hogy soha többé ne válasszunk rosszul.
Hanem az, hogy amikor felismerjük a mintát, legyen bátorságunk kilépni belőle.
Mert lehet, hogy végül nem az a kérdés, hogyan érjük el, hogy az érzelmileg elérhetetlen ember minket válasszon.
Hanem az, hogy miért akarunk ennyire olyan embert választani, aki már az elején sem tud igazán jelen lenni.
Facebook kommentek