„Túl sokat válogatsz, aztán majd csak várogatsz!” – fejtsük meg mi a baj ezzel a kedves szólással.
Nemrég írtam a szingliségről. Boncolgattam néhány okot és miértet, s arra a következtetésre jutottam, hogy szükség van az egyedüllétre és befelé figyelésre. Továbbra is állítom, hogy kell a magány, hogy tudd kezelni az emberi kapcsolataidat. Ha sikerül a legtöbb meccset megnyerni magaddal szemben eljuthatsz arra a pontra, hogy a család legnagyobb örömére, végre „van valaki”. De az unokákra vágyó szülők, a szurkálódós nagybácsik s az „én megértelek” nagynénik nincsenek a helyünkben, hogy lássák mekkora feladat ez. Megkockáztatok megtalálni legalább egy-két választ arra, hogy napjainkban miért csak keringünk saját létünkben keresve azt a valakit.
Az én ideálom…
Alapvetően úgy keresünk párt magunknak, hogy elképzeléseket, elvárásokat, igényeket állítunk fel, amelyeknek meg kell felelni az illetőnek. Ami gyakran olyan színtű makacsságba is képes átmenni, hogy ha egy valami hibádzik már stornó az egésznek. Ezzel nem arra próbálok utalni, hogy nem kellenek elképzelések, sőt, önmagad megismerésének is része, hogy rájössz te magad ki vagy, hová tartasz és mire van szükséged. De vannak extrém szintek, amelyek egyre csak kudarcokhoz vezethetnek s ember a talpán, aki megannyi csalódás után is képes elvonatkoztatni a múlttól s kellő lelkesedéssel nézni a jövendőre.
Az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk a valóságot elválasztani a közösségi médiától, Hollywood színes szagos pompájától és a pornó filmek illúziójától. Ez egyformán férfi és női probléma, hogy azt a tökéletességet akarjuk látni a tükörbe és magunk mellé nézve is, mint amit az okos kütyüink képernyőin lájkolunk szanaszét. Ennek érdekében sokszor becsapjuk magunkat és a külvilágot. Hány szelfit csinálsz míg meglesz a tökéletes? Az egyik kedvenc humoristám idézve: „elkészül 69 darab kép, mire végre megszületik a hetvenedik az a fotó, ami egy kicsit is hasonlít arra, amit te magadról elképzeltél, mert a többi 69 az csak simán olyan, mint te”. Ezt persze kiteszed, aztán a másikat otthon eszi a fene, hogy neked bezzeg milyen jó: jól is néz ki, meg még párja is van – közben meg épp vitatkoztok mert egy ilyen kép elkészítése bizony sok feszültséggel jár.
Az elvárásokat mi nők (ti fiúk nem tudom, hogy csináljátok) képesek vagyunk szinte listába szedni, s olyan irreális dolgokat elvárni, amit sokszor még mi sem teljesítünk. Bár itt hozzátenném, hogy nem rossz dolog ez a listázás, csak helyén kell kezelni, jobban mondva oda kell figyelni. Vannak olyan jelek, amiket a rózsaszín ködön át nem akarunk meglátni, mert külsőre annyira 10/10 a pali, de minden negyedik mondatában az anyukáját vagy az exét emlegeti.
Azt szokták mondani, hogy a lányok általában az apukájukat, a fiúk az anyukájukat keresik a másik félben. Ezt nem szó szerint kell elképzelni, hanem az otthonról hozott családi mintába illeszkedően keressünk valakit. Ha a minta szerint apu gyakran viccelődik, mindent is megjavít, a jég hátán is megél, de makacs, mint az öszvér, akkor bizony nagy eséllyel ezeket a tulajdonságokat keresed majd életed férfijában. Ez sokszor teljesen tudattalan és nehezen is lehet rajta változtatni, nagyon mély önismeret és tudatosság kell hozzá. Feltevődik a kérdés, hogy ez miért baj? Nos, ha nem megyek bele a végletekbe – ugyanígy egy bántalmazó apa után, bevonzzuk a bántalmazó férjet is – az apáink, anyáink egy teljesen más világban szocializálódtak, teljesen más körülményeknek kellett megfeleljenek, amit gyakran nehéz átültetni a mai összképbe.
Ismerkednék, de hol?
A világjárvány hatására fokozottan, de egyébként is túlnyomó részben már online ismerkedünk. Szinte minden ember regisztrálva van vagy volt, legalább egyféle társkereső oldalra. Amivel igazából semmi probléma, hiszen hallani sok sikertörténetet, de az éremnek két oldala van. Szüntelenül húzogatjuk balra vagy jobbra az embereket, szinte árucikként tekintünk már a másikra, s az egészben az a legdurvább, hogy saját magunkat címkézzük fel. S még mielőtt teljesen felháborodnál azon, hogy miért osztom itt az észt, én magam is ezt csinálom.
Ha szimpatikus figurába botlunk jön az a kérdés, hogy mennyit osszak meg magamról. Ha túl sokat tudsz a másikról már az első randi előtt, akkor vagy el sem mész vagy már annyira oda vagy érte, hogy nem veszed észre a legnagyobb piros zászlókat sem. Ha meg túl keveset tudsz a másikról, mint bolhából elefántot, a legkisebb hibája is az Északi sarkig ijeszt.
De minden nincs még veszve, hiszen ott a hagyományos, „élőben” ismerkedési forma. Ezzel kapcsolatban viszont nagyon össze kell állnia a csillagoknak, hogy az illető telefonszámával (manapság már a neve is elég…) térjünk haza a kávézóból, szórakozóhelyről stb. Na meg ehhez az eshetőséghez el is kell menni valahová, a legtöbb ember szereti otthon ülve magányosságának sebeit nyalogatni.
Úgyhogy én azt mondom, ha a következő családi összejövetelen a barátod/barátnőd hiányával zaklatnak, mutasd csak meg nekik ezt a cikket. Te pedig lépj hátra, nézz magadba, tedd helyre azt a listát és a megannyi elvárást, légy őszinte magadhoz és a külvilághoz. Majd járj nyitott szemmel és figyelj a körülötted lévő világra.
Facebook kommentek