A közönséget jól ismerő filmes, Herendi Gábor a Futni mentem sikerét követően újabb munkával tér vissza. A Szenvedélyes nők november 27-étől látható a magyar mozikban – alább spoilermentes kritikánk olvasható.
A Futni mentem minden előzetes elvárást túlteljesített: több mint 700 ezren voltak kíváncsiak Udvaros Dorottyáék vígjátékára, amely a Hogyan tudnék élni nélküled? megjelenése előtt rövid időre minden idők legnépszerűbb magyar filmje lett. A szakmában már rutinosnak számító Herendi pedig úgy ítélte meg, hogy még most kell ütni a vasat, és elérkezett az idő egy újabb, könnyed romantikus komédia ráengedésére a hazai közönségre. Így jött létre A Szenvedélyes nők.
Divinyi Réka (Csak szex és más semmi, BÚÉK, Kaméleon) forgatókönyve – akárcsak az előző projekt – ismét egy cseh alkotásból merít, méghozzá a 2010-es A nők megkísértése (Ženy v pokušení) című, hatalmas sikerű filmből. A magyar cím, az alaptörténet és a marketing is egyértelműen a keresőoptimalizálás kifinomult logikáját követi: a Futni mentemszemléletét idézve a nők köré épülő történet három generáció életét mutatja be, így elméletileg bárki találhat köztük olyan figurát, akivel azonosulni tud. A reklámanyagok már előre jelzik, hogy a szenvedély–szex–intrika hármasa lesz a központban, kiegészítve a kellemetlen helyzetekből születő, ismerős könnyed humorral, amelynek – elvileg – nem tud ellenállni a hazai néző.
A történet középpontjában a negyvenes éveiben járó párterapeuta, Lilla (Balsai Móni) áll, akit férje (Scherer Péter) hirtelen elhagy egy fiatal műkörmös miatt. Lilla lánya, Zsófi (Varga-Járó Sára) és anyja, az egykor népszerű színésznő, Vilma (Básti Juli) próbálják kirángatni őt a depresszióból. Miközben Lilla továbbra is várja, hogy férje visszatér hozzá, anyja meghívja őket vidékre, Zsófi barátjával (Lengyel Benjámin) együtt. A fiú ekkor húzza meg a váratlant: elhívja szingli rocksztár ismerősét is (Lengyel Tamás), hogy összeboronálja Lillával. A csapat nem tudja, hogy időközben Vilma is párkeresésbe fogott, és ő is félretesz egy jelöltet (Bányai Kelemen Barna) a lányának. A látszólag egyszerű alaphelyzet akkor csúszik ki teljesen a kezük közül, amikor Zsófi ráébred, hogy szülei rosszul alakult házassága láttán még szeretne egy kicsit kitombolni, mielőtt lehorgonyozna – ezzel pedig barátja alaposan összekuszálja a családi viszonyokat.
Üdv a 2000-es évek eleji magyar közönségfilmek kellemetlen utóízű világában
Herendi Gábor életműve – finoman fogalmazva – igen változatos. A közönségfilm a fő terepe, és ezek minősége széles skálán mozog. Akadnak tisztességes, jól összerakott munkái, mint a Toxikoma, a Valami Amerika vagy a Kincsem, de ő rendezte a Magyar Vándort, a Valami Amerika folytatásait és a szerethető, ám erősen gyermeteg Futni mentemet is.
Ha van bármilyen értelme mélyebb üzenetet keresni egy szándékosan könnyed, hamar felejthető romantikus vígjátékban, akkor megállapítható, hogy – a tavalyi filmhez hasonlóan – ismét a carpe diem életfelfogás felé próbálja terelni a nézőt. A Futni mentem főhősnője férje halála után kezdett új fejezetet, míg A Szenvedélyes nők központi alakja, Lilla a házassága széthullását követően próbál talpra állni. A család pedig azon van, hogy hosszú idő után végre éljen egy kicsit. De most kapaszkodjunk meg: nem jó hírekkel folytatjuk.
A Szenvedélyes nők a kedves, de a Futni mentemben már teljesen elhasznált üzenet ellenére logikátlan döntéseket hozó, azonosulásra alkalmatlan és bosszantóan egydimenziós figurákkal, valamint ósdi sztereotípiákkal operál. A három nő gondolatai szinte kizárólag a szex, a bulizás és a férfiak körül keringenek a teljes játékidő során – míg a két férfi számára csak a nők és a gitározás léteznek. És ez még csak a kezdet.
A film – érthetetlen módon – azt a Barátok köztös és Família Kft.-s, kínosan mesterkélt érzelmi színvonalat, illetve humortalan ripacskodást idézi meg, amiről azt hittük, rég túltettük magunkat rajta. Teljesen hiányzik belőle bárminemű vízió, szellemi tartalom vagy minimális filmkészítői alázat. Ez pedig különösen fájó egy olyan független produkció esetében, amely nem kapott támogatást a Nemzeti Filmintézettől.
A kis költségvetés azonban önmagában nem jelent gyenge filmet – elég felidézni Reisz Gábor Magyarázat mindenrecímű, alig néhány hét alatt leforgatott, tolószékből rögzített, mégis európai díjakat halmozó alkotását. De térjünk vissza a szereplőkhöz. A film egyetlen, némileg szimpatikus karaktere Lilla, aki kifejezetten intelligens, magas érzelmi érettséggel rendelkező párterapeuta. Ehhez képest szinte csak kamaszokra jellemző, valószerűtlen döntéseket hoz.
Fel sem merül benne, hogy néhány hétre – vagy hónapra – önálló, független életet éljen. Anyja rögtön tudtára adja, hogy egy nő ne maradjon férfi nélkül, és Zsófi is ráerősít ugyanerre: nem költözik el, „amíg nem talál magának gyorsan valakit”. Üdv újra a múltban, ahol a női emancipáció még sehol sincs, és egy frissen elvált nő mindennapjai elképzelhetetlennek tűnnek férfi nélkül. Lilla történetének végkifejlete kilométerekről előre látható, és semmivel sem ad többet a Futni mentem ars poeticájához.
Lilla szabadszellemű lánya nagyvárosi, feminista hangulatot próbál sugallni, ám a közel kétórás játékidő alatt szinte semmi érdemi nem derül ki róla azon kívül, hogy szeret bulizni és fiúzni. És akkor jöjjön a hab a tortán: Lilla anyjának történeti szála arról szól, hogy könyvet ír arról, hány férfival akadt dolga élete során, és milyen kalandokat élt át különböző pasikkal. A fejezetekben részletesen értékeli az érintettek szexuális teljesítményét – ne feledjük, egy elismert színésznőről beszélünk –, majd végül természetesen egy férfira bízza a bulvárkönyvének (ami gyakorlatilag inkább szexkönyv) megírását. Emellett fáradhatatlanul látja el lányát randitanácsokkal, és szinte bárkivel flörtbe kezd, aki él és mozog. A film egymás után sorakoztatja a régi, elhasználódott, túlegyszerűsített és meglehetősen poros karakterábrázolásokat.
Varga-Járó Sára kétségtelenül tehetséges, érdemes lesz figyelni pályáját a következő években – kár, hogy most csak ennyi jutott neki. Balsai Móni alakítása szintén kiemelkedő: az ő érzékeny játéka akadályozza meg, hogy a film teljes katasztrófává váljon. Kettejüknek köszönhető, hogy egyáltalán végig lehet ülni a játékidőt, amely így is kemény próbatétel.
Johnny G. visszatér
Nem gondolnánk, hogy a férfi szereplők esetében jobb lenne a helyzet. Lengyel Tamás – aki egyébként remek színész és közéleti megszólaló – méltatlanul ostoba szerepet kapott. Az általa alakított zenész a 2009-es Szuperbojz és a megboldogult Bajor Imre Johnny G.-jét idéző, nagyképű figurát hozza, aki – és most kapaszkodjunk meg – mindössze két témában tud megszólalni: nők és rock and roll. A karakter szörnyen modoros és hiteltelen, és bár Lengyel mindent belead, olyan gyenge a szerep, hogy esélye sincs bármit is kihozni belőle. Zsófi barátját, a visszahúzódó, szorongó fiút alakító Lengyel Benjámin ügyes színész, s a karakter egy darabig kedves is. Pozitívum, hogy Lilla mellett legalább neki is jut egy – ha vékonyka is – karakterív.
A moziban ülve olyan, a 2000-es évek elejére jellemző, Kabay Barna– és Sas Tamás-féle, fájdalmasan igénytelen magyar közönségfilmes hangulat telepszik ránk, mint az Egy szoknya, egy nadrág, a Szinglik éjszakája, az Egy bolond százat csinál vagy az S.O.S. Szerelem! (és sajnos sorolhatnánk tovább – az S.O.S. Love – Az egymillió dolláros megbízás címét is csak félve írjuk le). Megismételjük: azt hittük, ezt a korszakot már magunk mögött hagytuk.
A humor legalább megmenti a filmet? – kérdezheti a reménykedő néző. Sajnos nem. A Szenvedélyes nők összesen egy-két határozottabb orrlégzésnyi reakciót tud kicsikarni, azokat is csak az utolsó percekben. Még az sem biztos, hogy mosolyra fakad, aki annak idején végignevette a Família Kft. epizódjait. Már bőven „eddig, eddig, eddig!” vagyunk a butácska, a magyar közönséget lenéző filmektől. A Futni mentemet lehet szeretni vagy nem szeretni, de kilométerekkel jobban teljesít utódjánál: volt valami ártatlan bája az egyszerűségében, míg A Szenvedélyes nők már a kifejezetten ártalmas kategóriát súrolja – és ezen a műfaja sem segít.
A technikai oldal elemzése lényegében felesleges; rendezői stílusnak, sajátos hangvételnek, markáns alkotói szándéknak nyoma sincs, bár ez talán nem is az a zsáner, amelynél ezt számon kellene kérni. Mindez viszont nem mentség arra, hogy a könnyed bohóckodás helyett az alkotó akár valami értékeset is adhatna a nézőknek.
A rendező pontosan tudja, hogy nagy eséllyel így is több százezren ülnek majd be a filmre (különösen a Futni mentemsikerének farvizén). A hatalmas közönség pedig nagy felelősséget is jelent(ene): kivételes alkalom lett volna arra, hogy a készítők merjenek kockáztatni, és a romantikus komédia címke ellenére valami tartalmasabbal lepjék meg vagy késztessék gondolkodásra a nézőket.
Ez azonban most elmaradt. A Szenvedélyes nők idejétmúlt módon jeleníti meg a nőket, a szórakoztatás helyett bosszant, dramaturgiája rendkívül kellemetlen, és legalább húsz perccel hosszabb a kelleténél. Visszarepít egy olyan korszakba, amikor a családi összejöveteleken a nőknek mindössze egyetlen, unalomig ismételt kérdést tettek fel: „na és a pasikkal mi a helyzet?”. Herendi Gábor új filmje az év egyik legnagyobb csalódása – talán ideje lenne pár év pihenőt tartani, és alaposabban kidolgozni egy friss, eredeti forgatókönyvet. Olyat, amelynek a bevételek maximalizálásán túl valamiféle magasabb, értelmesebb célja is van.
Facebook kommentek