Keddi nap volt, szépen sütött a nap és senki sem gondolta, hogy az lesz majdnem az utolsó nap, amikor még szabadok vagyunk. Nekem legalábbis az volt az utolsó napom, amikor még a szabadság levegőjét szívtam… Azóta bezártak minket és eldobták a kulcsot.
Még az egyetem voltam, amikor kaptam egy SMS-t, nem csak az iskolákat, most már az egyetemeket is bezárják. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem örültem meg ennek, hiszen hihetetlenül fáradt voltam és mindennél jobban vágytam már egy kis pihenésre. Annak a lehetősége, hogy ez így is fog maradni egy teljes évig fel se merült benne.
Igyekeztem mielőbb elrendezni a dolgaimat, mondván, hogy pár hétre be leszünk zárva, hogy utána minden úgy folytatódjon, mintha mi se történt volna. Voltam a bankban, kivettem a könyvtárból a legszükségesebb könyveket, amikre szükségem volt az államvizsga megírásához, egyszóval feltankoltam. Estére értem csak haza, de nem zavart, hiszen tudtam, hogy végre lehetőségem lesz egy kicsit pihenni. Másnap még családosan meglátogattuk nagymamámat (és milyen jól tettük… ennek azóta is örülök), ezt követően pedig begubóztunk családosan.
Sok tervem volt a tavalyi márciusi hónapra, úgy volt, hogy két alkalommal is kiutazom Budapestre, szerettem volna kicsit többet találkozni a barátaimmal és egy kicsit gatyába rázni a dolgokat… De nem így történt…
A dolgok napról-napra súlyosabbak lettek, rövid időn belül teljes kijárási tilalom volt, amit az elején ugyanúgy, mint minden más ember, úgy én is élveztem, végre lehetett lustálkodni. Ennyi volt a feladatom. Mivel az egyetem a karantén elején még nem igazán indult be az online térben, így tényleg volt nagyjából két-három szabadabb hetem, amikor arra koncentráltam, hogy minél többet tudjak pihenni.
Az online oktatás az elején nagyon döcögött és bátran ki tudom jelenteni azt, hogy sajnos még most is akadnak olyan problémák, amiket nem lehet megoldani, hiszen az online tér nem megfelelő erre. Seperc alatt álltunk át Zoom-ra, Meet-re, Microsoft Teams-re és társaira, az elején még viccesnek tűnő FaceTime és WhatsApp videóhívások mindennaposakká váltak.
Kihúzták a lábam alól a talajt, és azóta se találom teljesen…
Nagyon sok szempontból az egyik legnehezebb egy év van a hátunk mögött. Rengetegen maradtak munka nélkül, nagyon sokaknak az eddig teljesen egyértelmű dolgok ajándékokká váltak, az utazás, mint műfaj teljesen sci-fivé vált, nehéz a pályakezdőknek munkát találni… És ne beszéljünk arról a hihetetlenül szomorú tényről, hogy rengetegen haltak meg a vírus miatt. Ez így azért egy erős csomag és néha még ízlelgetem mindazt, amit velem és a környezetemmel tett az elmúlt év.
Hogy mit hoz a jövő? Mi lesz mához egy év?
Ezt nem tudni, de remélem, hogy mához egy év már sokkal boldogabb és érdekesebb cikket fogok tudni írni. Jövő ilyenkor már arról szeretnék írni, hogy nagyon nehéz időszakon vagyunk túl, de végre túl vagyunk rajta és lassan sikerült egy normálisabb életet teremteni!
Sok kérdés merül fel bennem, sok olyan dolog kering körülöttem, ami mind-mind a bizonytalanság érzését erősítik bennem, de reménykedem abban, hogy akárcsak a pandémia, úgy a kételyek is lassan csillapodni fognak!
Facebook kommentek