Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Nyolcadikosnak lenni nem könnyű. Nekem sem volt az…

Ma van a nyolcadik osztályosok képességvizsgája románból. Sőt, amire ezt a cikket olvassátok, már le is járt. Gratulálok, túléltétek életetek első komolyabb próbatételét a rendszerben.

Bár többször írtam már az érettségizőkhöz szóló cikket, többször készítettem velük interjút az érettségit megelőző időszakban, illetve pont az érettségi után is, a nyolcadikos képességvizsgáról mindeddig nem írtam. Természetesen ennek több oka is van: (1) mert már (hála Istennek!) lassan tíz éve képességvizsgáztam, (2) mert valahogy voltam bennem némi szégyen is. Hogy lehet az, hogy erre nem voltam képes, hogy ezen idegeskedtem majdnem egy évet?

Aztán ahogyan telik-múlik az idő, tényleg jelentéktelenné válik a nyolcadikos képességvizsga, az érettségi, sőt az egyetemi vizsgák is. Bár tizennégy-tizenöt évesen kicsit hihetetlen mindenki számára (és teljesen érthető), de tényleg nem ez lesz az a “mérőszám” amely alapján értékelni fognak az életben. Soha nem kérdezte meg tőlem egy barátnőm sem, hányast kaptam az érettségin, egy főnökömet se érdekelte, sőt, durvábbat mondok, egy barátom se pártolt el tőlem azért, mert nem voltak kimagasló jegyeim. (Ami igazából nem teljesen igaz, mert voltak olyan tárgyak, amelyekből kimondottan jó voltam!).

Az csodás iskolás évekből véleményem szerint a hetedik, illetve a nyolcadik osztály a legnehezebb. A hetedik azért, mert gyakorlatilag tizennégy éves korodban annyi tantárgyad és órád van, mint egy tizennyolc évesnek, a nyolcadik osztály pedig azért, mert

Életed legfontosabb vizsgáján kell megállnod a helyed!

Alapból nem tudok egyetérteni azzal, hogy egy tizenöt éves gyerek akkora stressznek van kitéve a vizsgák mellett, hogy tinédzser évei kellős közepén el kell döntenie, hogy az élete körülbelül ötven hátralevő évében, mi is az, ami számára szimpatikus, mivel szeretne foglalkozni. Hiszen olyan osztályt kell választani, ami a kijelölt úton elindít, továbbvisz, tudatosan kell készülni az egyetemre.

Másként nem lehet.

Fenét, lehetne.

Eddigi tanulmányaim során a nyolcadik osztály tudott a legjobban kikészíteni eddig engem. Ez pedig nagy szó, mert utána se kímélt se a tizenkettedik, se az egyetem. De senkinek sem sikerült annyira, mint a nyolcadik osztálynak. Olyan dolgokat hozott elő belőlem, amelyek abszolút azt mutatták, hogy megroppantam lelkileg. Kiakadtam az állkapcsom, fantom-hűlésem volt, és úgy általában nagyon szar volt a lelkiállapotom. Úgy éreztem, hogy abszolút semmit se érek, hiszen nem vagyok matekzseni. Mit ér az, hogy magyar tantárgyversenyt nyerek, ha a rendszernek, amelynek a központjában a matematika állt, nem tudok megfelelni?

Csak és kizárólag utcaseprő lehet belőlem (akkoriban őszintén féltem attól, hogy nem fogom semmire vinni az életben, és egy életképtelen felnőtt lesz belőlem, akit támogattak a szülei, ő pedig egy ingyenélő lett), ha azoknak az elvárásoknak, amelyeket az iskolai rendszer állított velem szemben, nem tudok megfelelni?! Egy olyan rendszer, amely mérhetetlenül bürokratikus, amely a gyereket, a fiatal felnőttet úgy kezeli, mint egy változót…

Akkoriban még nem volt bátorságom megfordítani a kérdést, de mára már felteszem magamnak gyakorta: Mi van akkor, ha a rendszer, amiben élünk, nem megfelelő?

Válasz: Túl kell élni.

Nem kell, és nem is szabad minden esetben megfelelni neki. Ezt a jelenleg működő rendszert át kell vészelni, és valahogy úgy alakítani, hogy te legyél a középpontban, véletlenül se ő.

A nyolcadikos vizsga (amely egyáltalán nem könnyű, de messzemenően nem annyira nehéz, hogy ennyi riogatást megérne…), az egyike a legrosszabb élményeknek, amelyet fehér ingben és halálfélelemmel kellett átvészeljek, azzal a tudattal, hogyha kiesek az iskolából, ahova felvételizni szeretnék, nem állom meg a helyem, akkor itt a vége. Tizenöt évesen véget ért az életem, második esély nincsen, B opció sincsen. (Akarattal túldrámázom most…)

Ilyen stresszes hangulatban pedig nem lehet jól teljesíteni. Hogyan tudnád úgy lefutni a maratont, ha folyamatosan arra kell gondolnod, hogy egy botlás és kész, biztosan ínszalag szakadásod lesz? Hogy lehet úgy teljesíteni, hogy folyamatosan azt szajkózza mindenki körülötted (én nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert a szüleim egészen tűrhetően és megértően kezelték a helyzetet), hogy na, most, na most kell ügyesnek lenni. (Ezt természetesen csak azután mondják el, miután már legalább három rémsztorit elmeséltek, és amúgy is: “Bezzeg a Hufnágel Pisti gyereke…”).

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy utcaseprő lett belőle, fontos megemlíteni, hogy az összes riogatás ellenére a nyolcadikos képességvizsgám egészen jól sikerült, bejutottam (ráadásul kilencediknek!!!) abba az osztályba, amelyikbe szerettem volna, és ahol az azt követő négy évben egészen jól éreztem magam! Az érettségim is sikerült, utcaseprő se lettem (bár azért ezek az új útmosó autók nagyon tetszenek, ki tudja…), sőt én egészen sikeresnek érzem az életemet tanulmányi szempontból.

A nyolcadik osztályt pedig letudtam, igaz, hogy (képletesen) kék-zöld foltokkal a lábamon, mert amikor csak lehetett valamilyen módon belém rúgtak, elgáncsoltak. És tudom, ezzel nem vagyok egyedül.

Véletlenül se szeretném magamat áldozatszerepben feltüntetni, túléltem, rossz szájízzel, de gyakorlatilag a felnőtt mindennapjaimra nincsen igazán befolyással, nem történt semmi olyan, ami különleges lenne, vagy elviselhetetlenül rossz. Mindössze még egy diáknak elvették a kedvét az iskolától.

Higgadtság, nyugalom, minden jó lesz!

Milyen pozitív dolgot tudnék így a cikkem végére írni? Egyértelműen azt, hogy ez a hét gyorsabban le fog járni, mint gondolnátok, valamint azt, hogy biztos vagyok abban, hogy mindenki a tőle telhetőt megteszi! Reménykedjünk, hogy a tételek írói nem találnak ki semmilyen hülyeséget, illetve, hogy a javítókulcs arra fogja ösztönözni a javító tanárokat, hogy azt keressék, mit tud az adott vizsgázó, és nem azt kell, hogy mi az, amit nem tud…

via GIPHY

Oszd meg, ha tetszik az írás!

Facebook kommentek