Nem ma volt az a 2012, de az érzésre még pontosan emlékszem. Pontosan tudom, hogy milyen érzés volt az, amikor végre letudva a vizsgát ott álltam a boldogság és egyben a fejtörés kapujában is. Hogyan tovább? Erős iskolát válasszak, ahol a lelkemet is kidolgoztatják belőlem, vagy olyant, ami diákbarát. A diákbarátot válaszottam.
Igen, tudom, mindannyiunkra nehezedik az a súly, hogy mit is akarunk az élettől. Márpedig azok, akik szellemi munkával szeretnék megkeresni a mindennapi kenyerüket, azoknak olyan sok választásuk nincsen, mint tanulni. A tanuláshoz pedig kell egy jó közösség, ami támogat ebben, aki kezet nyújt ha baj van és ahol megfelelőképpen tudunk fejlődni is. Már csak az a kérdés, hogy hol is húzzuk meg a vonalat a fejlődés és az a versenylóképző között…
A szüleim szerették volna, hogy az erős iskolát válasszam, hiszen a tanulmányi eredményeim jók voltak, azt gondolták, hogy onnan majd a későbbiekben nagyobb sikerrel fogok tudni továbbtanulni, hiszen jobb a közösség, jobbak az oktatók.
De én nem így gondoltam. Sokszor volt értelmetlen nézeteltérés az osztályban, a barátságokat az irigység határozta meg, és nem egy közösség voltunk, hanem a különböző klikkek egy-egy érdekcsoportot képviseltek. Én legalábbis úgy éreztem. Emellett persze voltak kivételek is, akadtak olyan diákok is akik nagyon jó barátaim lettek és akikkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, de összességében nem tartottam jófejnek a közösséget.
Ezzel szemben tudtam azt, hogy a másik iskolába, ahova készülök jelentkezni a diákok sokkal belevalóbbak, sokkal barátságosabbak, nem annyira elitek és végképp nem a klikkesedés a lényeg. Ez nagyon fontos hajtóerővel bírt. Tudtam, hogy egy olyan közösségben, amely lehet, hogy nem a legokosabb diákokból áll, de kétségkívül nagyon jófej, és barátságos emberekből, jómagam is könnyebben ki fogok tudni teljesedni, mint egy olyan közösségben, ahol az egymás gyilkolászása az egyik legfőbb tevékenység.
Döntésemet nem is rejtettem véka alá, már nyolcadik osztály második félévétől hangoztattam azt, hogy én sulit fogok váltani, lesz ami lesz, mert egyszerűen megéri nekem. Sokkal jobb kedvvel fogok reggel felkelni és azt gondoltam, hogy sokkal könnyebben fogok tudni egy alapvetően elfogadó és barátságos környezetbe beilleszkedi, mint egy olyanba, ahol árgus szemekkel azt nézik, hogy mikor fogok már végre valamilyen hibát elkövetni…
Természetesen volt bennem némi félsz, hiszen egy biztos és amúgy tudás szempontjából kimagasló közeget otthagyni és egy bizonytalant, számomra annyira nem ismerős közeget választani nem könnyű dolog, de mindenképpen megérte, visszamenőleg úgy gondolom.
Bár tény, hogy nem ez volt a város legjobb iskolája, nem itt születettek a legjobb érettségi eredmények, de az biztos, hogy emberségből jelesek voltak és nagyon őszinték, barátságosak, befogadóak voltak. Olyan módon befolyásolták az értékrendemet, hogy azt szerintem soha nem fogom tudni nekik megköszönni. Felnyitották a szememet, hogy nem minden a társadalmi elismertség, hogy nem az a legfontosabb az életben, hogy minden évben minél több külföldi országot látogassunk meg. Mindazonáltal kitűnően tudtam venni a későbbi akadályokat, úgy is, hogy, mint azt már korábban is említettem, nem ez volt a város “legerősebb” iskolája. Rájöttem, hogy ha igazán tanulni szeretnék, akkor az iskola az csak egy mankó a témában, ahhoz, hogy tényleg elinduljak és dolgokat érjek el, az első lépést nekem kell megtennem.
Szóval melyik iskolát válaszd? Én egyértelműen a gyerekbarátot ajánlom, kellemesebb és a végeredmény sokkal jobb is lehet, mint egy versenyló-képzőben.
Facebook kommentek