Nehéz időszakon vagyok túl, egy ideje már nem találom a helyemet, az egyetemi dolgaimat is alig tudta egybetartani. Valahogy úgy érzem, hogy hatványozottan kezd elegem lenni mindenből, ez pedig soha nem jelent jót! Valahogy ez a húsvét azonban megerősített mindabban, amit elkezdtem és ami fontos számomra!
Április elejéhez képest meglepően meleg van, ugyan fújdogál a szél, de még az is olyan meleg, hogy inkább simogatja az arcom… Várom a vonatot. Azt a vonatot, ami elméletileg engem hazarepítene ingyen. Legalábbis eddig ingyen repített haza, csak az új pénzügyi megszorítások számunkra is megszorításokat eredményeztek, tehát ettől kezdve nem ingyen, hanem csak 50%_os kedvezménnyel tudok vonatozni. Ugyan olvastam a híreket, illetve tudtam az új döntésről is, mindössze azzal nem voltam tisztában, hogy ez máris érvénybe kerül és nem csak jövő tanévtől…
Az első sokkon túl már fejben teljesen az otthoni és jelentősen kellemesebb dolgaimon gondolkodtam. Jó lesz újra hazaérni, jó lesz megölelni a szüleimet, amire nem volt lehetőségem már hónapok óta. A vonaton nem voltak sokan, de ezen nem is lepődtem meg, hiszen nem mindenki most ünnepli a húsvétot!
Mivel egyedül az olvasás segít nekem ezekben a nehéz időkben, most is ehhez a szórakozási lehetőségemhez folyamodtam. Egy nagyon jó regényre akadtam nemrégiben, aminek a címét most nem árulom el, lévén, hogy hamarosan szeretnék írni egy regényajánlót róla, de legyen annyi elöljáróban elég, hogy tele van eseményekkel, utazás és minden olyan dologgal, ami most abszolút tiltott kategória számunkra! A vonat egyhangú kattogása hallatán automatikusan párhuzamot vontam a vonat élete és a sajátom között. Hatalmas különbséget fedeztem fel: az sínen van, az életem azonban nem.
Ahogy hazaértem, rögtön a családdal találtam szembe magam, aminek most kimondottan örvendtem, legalább volt némi pezsgés, valami új. Mivel a szüleim helyileg közelebb laknak a barátomhoz, így cirka két hónap után végre lehetőségem nyílt vele is találkozni (eléggé elfoglalt, sajnos ritkán jön össze az, hogy felutazzon hozzám látogatóba), ami ugyancsak része volt a boldogságforrásomnak! Nehéz a távkapcsolat, mit is mondhatnék erről…
Mivel eléggé sokat olvastam az interneten a különböző depressziós tünetek után, így azt hiszem senkit nem fogok meglepni azzal, hogy a folyamatos bezártság, a magány nem vezet jóhoz, egy kicsit depisnek érzem magam. Bár a tavasz már úton van, valahogy még a tényleges változást olyan távolinak érzem, hogy nem tudok túllendülni a jelenlegi kilátástalanságon.
Aztán jött a húsvét, együtt voltunk a családdal, eléggé sok látogatónk is volt ahhoz képest és folyamatosan azt éreztem, hogy erre van szükségem. A társaságra, a békére, a megnyugvásra. Mindarra, ami eddig nem jött össze nekem.
Ugyan a húsvét másodnapi locsolás idén elmaradt, amit nagyon sajnálok, hiszen ilyenkor sok régi ismerőssel találkozom, aki amúgy máskor nem látogat meg minket, de a locsolás önmagában is, mint hagyomány nagyon kedves számomra.
Mivel idén a húsvét tényleg ünnep számba ment, hiszen a sok korlátozó intézkedésnek köszönhetően effektíve lehetetlenség bármit is megünnepelni, így lelkileg úgy éreztem, hogy a húsvét idén tényleg egy nagy bumm lesz. És lelkileg sikerült is. Tényleg egy nagy bumm volt.
Emellett ez a húsvét meghozta nekem a régóta várt világosságot is, úgy döntöttem, hogy egyelőre nem költözöm vissza Kolozsvárra, hanem itthon maradok pár hetet (hiszen online oktatás van…) és kiélvezem a társaságot, valamint összekanalazom magam…Nehéz volt a felismerés, de remélem, hogy tényleg a lelki gyógyulásom útján vagyok!
Facebook kommentek