Tíz év nagykorúság sok mindent tanított.
Tíz évvel ezelőtt mennyivel könnyebb volt…
Akár kezdhetném ezzel a mondattal is. De nem kezdem, mert nem lenne igaz. Azok a kihívások és szorongások, amelyek felnőtt életem kezdetén kísértek, több mint energiaigényesek voltak – néha kifejezetten bénítóak. Előttem állt az érettségi, a nyelvvizsgák, a helyem megtalálása társadalmi és szociális értelemben, szűkebb és tágabb közegben egyaránt. És ha mindez nem lett volna elég, kifejezetten bizonytalan voltam a párkapcsolatok terén is. Nem volt jogosítványom (atyavilág, mennyivel egyszerűbb azóta az élet!), és azt sem tudtam igazán, mikor és hová fogok költözni.
Azóta lett két nyelvvizsgám, nagyjából körvonalazódott, hol szeretnék élni, és van jogosítványom is. (Talán az is kijelenthető, hogy – jobb híján – már vezetni is tudok.) Az elmúlt tíz év rengeteget formált: megtanított különbséget tenni aközött, ami valóban érték, és ami csak annak látszik. És talán ez az egyik legnehezebb felismerés: nem minden arany, ami fénylik, és nem minden értékes, ami hangos.
Egy szorongó, útkereső fiúból lettem egy többnyire kiegyensúlyozott, szakállas férfi. Nem egyik napról a másikra, hanem apró, sokszor láthatatlan lépések sorozatával.
Végigjártam a szamárlétrát: rengeteget ültem könyvtárakban, írtam DOI-számmal ellátott szakcikket, jártam konferenciákra, tanultam, tanítottam, majd újra tanultam. Vártam, hogy beérjen a gyümölcs – aztán rájöttem, hogy nem várni kell, hanem dolgozni érte. Később azt is megértettem, hogy néha mégis várni kell. Aztán azt, hogy mindenki helyettesíthető. Majd azt, hogy mégis érdemes a tőlünk telhető legtöbbet nyújtani, mert az önazonosság nem cserélhető le.
Rájöttem arra is, hogy ahol nem értékelnek, ott nem kell maradni. És arra, hogy az ember ritkán egy amerikai film főszereplője – de a saját történetének igenis annak kell lennie. Mert ha nem, akkor ki más?
Az elmúlt tíz évben voltam kelletlenül bátor és kellemetlenül szerény. Voltam ijedt is. Vágtam már úgy fába a fejszémet, hogy azt sem tudtam, merre dől – szerencsém volt, nem ütött agyon. Máskor majdnem igen. És volt olyan is, amikor eleve korhadt fába vágtam bele. Ezek a kudarcok utólag nem vereségeknek, hanem iránytűknek tűnnek: megmutatták, merre ne menjek tovább.
A szakmai életem közben szépen alakult. Míg korábban hajlamos voltam összevissza belevágni dolgokba, mostanra lassan kirajzolódott egy minta: mi az, amibe valóban érdemes energiát fektetnem. És talán ez a felnőttség egyik jele: nem az, hogy minden lehetőséget megragadunk, hanem hogy tudjuk, melyeket engedjük el.
Volt lehetőségem utazni, Európát felfedezni. Sok országban jártam, sok tapasztalatot szereztem, és ezért végtelenül hálás vagyok. Megtanultam értékelni azt is, ami elsőre nem tűnik különlegesnek.
Brüsszel például. Borús ég, siető emberek – első pillantásra egy város, amely kulturálisan nem ad sokat. Legalábbis ezt hisszük. Pedig rengeteget. Történeteket, rétegeket, csendes mélységet. Ott tanultam meg, hogy a csillogó felszín mögött gyakran a láthatatlan a legértékesebb.
Aztán ott van Párizs, amely szinte önmagában egy film: pezsgő, színes, egyszerre múlt és jelen. És Isztambul, amely európai is, meg nem is – egy metropolisz, ahol a hagyományok és a társadalmi különbségek élesen rajzolódnak ki. Ezek a városok nemcsak helyek voltak, hanem tükrök: mindegyik megmutatott valamit abból, aki éppen akkor voltam.
Az elmúlt tíz év talán legfontosabb tanulsága mégis az, hogy nem a különleges pillanatokat kell elsősorban értékelni, hanem a hétköznapokat. Hiszen azokból van a legtöbb. És ha az ember képes egy kis színt vinni a szürkeségbe, máris gazdagabb életet él, mint hinné.
Azt hiszem, kijelenthetem: számomra a hétköznapok nem igazán szürkék. És talán épp emiatt vagyok boldogabb, mint az átlag – nem azért, mert minden rendben van, hanem mert megtanultam észrevenni azt, ami rendben van. Ez a különbség aprónak tűnik, mégis mindent megváltoztat.
A bennem rejlő derű, ez a makacs „nap felé fordulás” segített át azokon a pillanatokon, amikor úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól. Mert az élet valóban körforgás: hullámzik, ismétel, visszatér. És ha sikerül elkapni egy-egy jó pillanatot, és egy kicsit tovább tartani, akkor a nehezebb időszakok is elviselhetőbbé válnak.
Talán most, amikor körülöttünk gazdasági és társadalmi feszültségek tetőznek, ez az egyik legfontosabb tanulnivaló: megtalálni azt a kis derűt, azt a gondolatot vagy érzést, ami átvisz a nehézségeken. Mert a gondolatainknak valóban alkotó erejük van – és sokszor rajtunk múlik, milyen irányba formáljuk őket.
Így lépek bele én ennek a vaskos könyvnek a huszonnyolcadik fejezetébe. Nem kész válaszokkal, hanem valamivel talán fontosabbal: jobb kérdésekkel.
Facebook kommentek