Itt van újra ez a hülye, kicsit depressziós január, és a reggeli kávémat szürcsölgetve, azon kezdtem el gondolkodni, hogy nagyjából két kerek éve vagyok egyedülálló, és lassan egy éve szeretnék valakivel együtt lenni, de nem jön össze…
A legnagyobb nehézség számomra nem maga az egyedüllét, hiszen vannak barátaim, ott a családom, és fizikailag is ritkán érzem magam egyedül. Az igazi nehézség az, hogy lelkileg, érzelmileg érzem magam egyedül. Hiányzik az, hogy valaki szeressen, és olyan csodálva nézzen rám. Tudjátok, amikor látjátok a tekintetében, hogy odavan érted. Na, ez hiányzik.
Az ezelőtti párkapcsolatom eléggé tragikus véget ért. Már majdnem három éve voltam együtt a fiúval, akit szerettem, és már tényleg azt hittem, hogy megtaláltam életem szerelmét… De sajnos ez nem így történt. Kis idővel a harmadik évfordulónk előtt, közölte, hogy ő megismerkedett egy másik lánnyal, aki amúgy sokkal csúnyább mint én (értitek, ezt mondta, hogy “csúnyább, mint te”), de legalább nem érzi folyamatosan azt, hogy versengenie kéne azokkal a pasikkal akik folyamatosan engem stírölnek. Nem az volt a kifogása, hogy már nem szeret, vagy nem vagyunk jól meg együtt, hanem az, hogy ő két éve folyamatosan kisebbségi komplexussal küszködik, mert úgy érzi, hogy túl jó nő vagyok mellette, túl szép, túl elegáns, túl okos, és túl kedves. És magas. Mert hát 1,78 magas vagyok, tehát kicsit se vagyok átlagos ilyen szempontból.
Először az ilyen módon való szakítás után sírni, majd közvetlenül azután hahotázni kezdtem. Nem, nem azon röhögtem, hogy valakinek kisebbségi komplexusa van mellettem, hanem azon, hogy egy olyan férfi irigykedett folyamatosan a különböző tulajdonságaimra, akit szerettem, és aki orvosis volt. Igen, szóval el tudjátok képzelni, hogy nem ő volt a föld legostobább embere, ettől függetlenül túl jó voltam neki. Szóval kipakolt.
Egy ideig azt hittem, hogy ez csak átmeneti állapot lesz számomra. Úgy terveztem, hogy a lehető legrövidebb idő alatt keresek magamnak új társat, akinek pont jó leszek.
De ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban rájöttem arra, hogy várnom kell. Türelemmel kell kivárnom, amíg ez a kapcsolat bennem tényleg véget ér, és ténylegesen nyitott leszek egy olyan kapcsolatra, ami felemel, ami vidámmá tesz, és ahol önzetlenül szeretnek. Viszont ez egy hosszú folyamat. Jelentősen hosszabb annál, mint ahogyan én azt gondoltam. Elsősorban magamat kellett felfedezzem, én kellett kitaláljam, hogy ki is vagyok valójában, és mit is akarok. Másként ez nem megy, ezt tudtam.
A gyászidőszak, és az elgondolkodás(ok) lejártával, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hol tudnék megismerkedni álmaim hercegével. Ez volt a 2020-as fogadalmam, hogy csak felcsípnek, felcsípetem magam valaki olyannal, aki csodálatosnak fog tartani.
Januárban a szesszió miatt jelentősen leredukálódott annak a lehetősége, hogy bárkivel is megismerkedjek. Nem volt ez másként februárban sem. Márciusban aztán kicsit jobban megmozdultak a kolozsvári egyetemisták, így úgy döntöttem, hogy eljárok buliba, legyen az intézményes vagy házi.
Ez két hétig tartott, után mindenki fülét-farkát behúzva rohant haza. Az egyetem nem nyitották meg kapuikat októberben sem, illetve március óta nem lehet rendes bulikat tartani, és az emberek nem járnak közösségbe. Ilyen körülmények között, meglehetősen bonyodalmas az, hogy az ember lánya bárkivel is megismerkedjen.
Persze ott a Tinder. Le is töltöttem, meg is próbáltam. De a legtöbben oda tényleg csak végső elkeseredésükben regisztrálnak. És mellesleg eddigi tapasztalataim szerint, ott nem a lovagok vannak túlnyomóan. Persze rengeteg matchem volt, de az igazat megvallva, senki nem tudta felkelteni a fantáziámat, ami már csak azért is szomorú, mert én tényleg nyitott vagyok, és gyakorlatilag bármi érdekel… Na ehhez mérten, itt senki nem mondott semmit.
Persze nem adom fel, amint lesz lehetőség újra felkutatom álmaim férfiját, de addig még lesz egy-két szomorúbb hangvételű írásom a párkapcsolatokról…
Facebook kommentek