Ha van valami, ami közös bennünk, balkáni emberekben – legyünk akár magyarok, románok, szerbek vagy bolgárok – az a taifas, a pletyka, a beszélgetés öröme. Legalábbis erről győzköd minket a TAIFAS – Film- és Balkáni Kulturális Fesztivál, amelyet 2025. október 13–19. között rendeztek meg Temesváron.
A szó maga nem egyszerűen fecsegést jelent, hanem egy közösségi állapotot, amikor lelassulunk, kávét töltünk, és addig maradunk, amíg minden történet el nem hangzik. A taifas a kultúránk egyik központi jelensége. Érthetjük azt laza beszélgetésként, kacér susmogásként, könnyed terefereként, olyasmiként, amit mindenki ösztönösen ért, és amibe ugyanilyen természetesen bekapcsolódunk, s ezzel összekapcsolódunk.
Ezt az érzést hívja elő minden vetítés előtt Christine Cizmas, a fesztivál háziasszonya. Egy padon ül a vászon előtt – mintha a temesvári parkok egyikéből hozta volna be magával a délutáni hangulatot –, és onnan szólít meg minket. Bevezetői nem merülnek ki a megszokott felkonferálásokban, Christine nem csak filmeket vezet be, hanem beszélgetéseket kezdeményez. Nyomatékosan kér: üljünk mellé, osszuk meg vele a legjobb történeteinket, csacsogjunk, csiviteljünk vele. A közönség először tétovázik. Láthatóan nincs hozzászokva ahhoz, hogy a moziterem fényei nem alszanak ki azonnal, hogy nem a sötét passzivitásba kell hátradőlni, hanem beszélgetésbe kell lépni. Úgy tűnik, igenis szükségünk van a fesztivál címében rejlő, nekünk célzott felhívásra. Lassan oldódik a levegő. Az emberek válaszolnak, nevetnek, kérdeznek. A taifas elkezd működni – itt, a moziban is. A fesztivál éppen erre biztat: vigyük ki a belső beszélgetéseinket a közös térbe, osszuk meg egymással. Ismerkedjünk meg újra a padon ülés kultúrájával, ezzel a különleges balkáni hagyománnyal, amelyben a közösség és benne mi magunk formálódunk.
A sokszínűségéről és – a határok közelségének (is) köszönhetően – multikulturalizmusáról híres Temesvár ideális helyszín a TAIFAS számára. Az idei kiadás immár harmadik alkalommal valósította meg azt az elképzelést, amely a kultúrák találkozását és a közösségi lét megerősítését tűzte ki célul. A fesztivál örök aktualitásnak örvendő céljait minden évben a kortárs kultúra különböző alkotásain keresztül bontja ki: programjai egyszerre engednek betekintést Temesvár pezsgő kulturális életébe és a meghívottak által képviselt sokféle hagyományba. Az évek során folyamatosan bővülő, idén már igazán figyelemreméltó programkínálat bizonyítja, hogy ezekre a találkozásokra legalább akkora szükségünk van, mint egy jóleső, meleg beszélgetésre.
A fesztivált szervező Contrasens Alapítványnál igencsak pontosan eltalálták, hogy mitől lesz ízes a térség kultúrájába bevezető fesztivál. A közönségkedvenc program ugyanis a következő cím alatt futott (legalábbis megközelítőleg, amennyire vissza tudom adni a román cím játékos fennhangjait): A kacér illatok búvóhelye, az örök ünnepi töltött káposztánk (Odǎ frivolei parfumate, sarmaua noastrǎ cea de toate sǎrbǎtorile). És a cím nem hazudik! Az eseményen több mint 1500 darab frivolan illatozó, már a távolból bűvölő, s kóstolás után a szájban ízünnepet hozó töltött káposzta várta a balkáni kultúrára ínyenc közönségét. Melissa Ivananak és Alina Sfătulescunak (akinek nem mellesleg az angol királynak is volt alkalma főzni) a konyhájából a hagyományos megoldások mellett olyan tekercskülönlegességek érkeztek mint az kacsahúsból készült és kakukkfűvel ízesített, esetleg bárányhússal töltött, mentával összeházasított vagy borjúval-gránátalmával teletöltött gurigák. A műfaj szélsőségének a karamelizált szőlőlevélbe csavart, ordával és puhára áztatott dióval készülő édesség bizonyult, ami igazi újhullámos reformja lehetne az ünnepi töltöttkáposztázásoknak.
Ha már a magaskultúránál járunk, itt érdemes megemlítenem azokat a kiállításokat, amelyekre a fesztivál ideje alatt is érdemes volt ellátogatni. Szintén a Contrasens jóvoltából nyílt lehetőségünk betekinteni Dan Perjovschi 1985-ig visszatekintő retrospektív tárlatába. A világ legválogatottabb helyszínein – a MoMA-ban, a Tate Modernben, a Pompidou Központban és még számos rangos intézményben – is megforduló művész most egy régi, barakkszerű villamosmegálló-épületet töltött meg egy élet munkáival, vagy azok nyomaival és reflexióival, hiszen az eredeti művek a világ különböző pontjain találhatók.
A szokatlan múzeumtér páratlan terepet kínál a kiállításnak: a letisztult ipari tér aszimmetrikus elrendezése és a megőrzött vasúti sínek pályája mintegy vezetőként terelnek végig bennünket a négy évtizeden, de a România – O retrospectivă 1985–2025 jóval több, mint egy időrendi áttekintés. Rajzok, performanszok és civil akciók képei, plakátok, magazinillusztrációk és látványos installációk kerülnek egymás mellé, a tér sajátosságai miatt számtalan váratlan összefüggésben kapcsolódva össze.
A bal oldali falakon szinte minden négyzetmétert betölt a kézírás, a rajz és a vonal: egyszerre látunk politikai kommentárt, személyes naplót és vizuális jegyzetet. A csarnok különböző sarkaiban kisebb, tematikus terek nyílnak, sőt, a padlón is találunk műveket – ezek humorosak és élesek, néha kegyetlenül cinikusak, máskor meglepően líraiak. A szocializmus utolsó éveitől a posztforradalmi eufórián át a globalizált jelen kiábrándultságáig vezetnek végig bennünket a plakátok, illusztrációk és a ready made-szerű gyűjtemények: giccses New York-képeslapok, Brâncuși-szobrokat idéző magazinfotók és bajszosra maszkolt Ceaușescu-portrék sorakoznak egymás mellett.
Perjovschi kiállítása azt mutatja meg, hogy a művészet révén a társadalom nem pusztán szemlélő, hanem aktív szereplője lehet egy kissé hóbortos, gyakran kegyetlen, mégis mélyen emberi kornak. A falrajzok, illusztrációk és jegyzetek a szabadság jelentéséről, az intézmények legitimitásáról, az egyéni és kollektív felelősségről kérdeznek – és mi ironikusan mosolygunk rajtuk, magunkon, s az időkön, ami átvonul felettünk és bennünk.
A kiállításajánlót a szintén ipari környezetben létrejövő Design Signals – Legături Chimice c. tárlattal érdemes folyatnunk, ami a város vegyipari múltját idézte meg. A projektben designerek, kutatók és ipari szakemberek dolgoztak együtt: több mint húsz gyár és ipari helyszín feltérképezése után interjúkat, fotókat és tudományos, szociológiai felmérést mutattak be az ipar átalakulásáról és „újra-zöldüléséről”.
Az Art Encounters Another Time Has Other Lives to Live című nemzetközi kiállítása és a Jecza Gallery Decentralized Games tárlata két különböző hangon, mégis ugyanazzal a vibráló energiával szólt Temesvár és a környék kortárs művészetéről. Az előbbi az idő és a jövő kérdései körül forgott; arról mesélt, hogyan változik érzékelésünk, testünk és természethez fűződő viszonyunk a technológia zajos világában. A Jecza Gallery ezzel szemben visszanézett: Roman Cotoșman és Molnár Zoltán munkái az 1960-as évek kísérletező szellemét idézték meg, ahol a geometrikus rend és a játékos szabadság találkozik.
Végül, de nem utolsósorban a TAIFAS fő területéhez, a filmekhez érkeztünk. A fesztivál 2025-ös programjában olyan alkotások kaptak helyet, amelyek egyszerre jellemzik és feszegetik a balkáni térség identitását és kulturális rétegeit. A filmprogram egyik kiemelt eseménye a Radu Jude-retrospektíva volt, amely betekintést engedett a rendező markáns, gyakran ironikus és társadalmilag érzékeny filmes világába. A fesztivál egyik legizgalmasabb vállalkozása az volt, hogy Jude munkáinak teljes ívét – a kezdetektől az új, még vetítés előtt álló munkákig – egyetlen sorozatban igyekeztek láttatni. A korai rövidfilmek, mint a Lampa cu căciulă vagy az Alexandra, már megmutatták Jude érzékenységét a kisemberek nehézségei, a mindennapok banális szenvedései iránt. Majd ahogy ezt későbbi dokumentumfilmjei vagy nagyjátékfilmjei tanúsítják, történetei ezután is egyszerre tanúsítottak gyengédséget a szereplők által megéltek iránt, és heves, sokszor ironikus kritikát a társadalom működésével szemben. A retrospektíva különleges pillanata a Dracula című film előbemutatója volt, amely Jude-ra jellemző önreflexív iróniával és szellemes fejlődés- és technológiakritikával folytatta a román valóság és a nemzeti szimbólumok groteszk újraértelmezését.
Jude munkái mellett a válogatás több izgalmas, friss hangú alkotást is felvonultatott. A szerb Yugo Florida egy fájdalmasan szép balkáni történet, a múlttal való találkozás kényelmetlenségéről és szükségességéről. A Whose Is This Song? című dokumentumfilm érzékeny humorral kutatta a Balkán közös zenei gyökereit és a kulturális határok porózusságát. A programban helyet kapott az Árni is, Vermes Dorka filmje, amely egy vándorcirkusz zárt világában bontja ki a szabadság, a kiszolgáltatottság és az emberi törékenység finom hangjait.
Felszabadító volt azt látni, hogy a vetítések utáni beszélgetésekben személyes történetek és párhuzamok bukknak elő a közönség tagjaiból. Egy alkalommal egy néző elmesélte, hogy ő maga egy hasonló autóban utazva töltötte gyermekkorát, mint amit a vásznon láthattunk. Hasonlóan intett búcsút attól, aki elhagyta a családot. Hasonlóan járta végig a feldolgozás és a feloldódás útjait. Mi mind hasonlóan ugyanazokon az utakon, ugyanazokon a terekben, ugyanazokon a világokban járunk. Ritka, emberi pillanat ezzel találkozni.
Rancz Mónika
Facebook kommentek