Tegnap este direkt a De nehéz az iskolatáska című slágert állítottam be ébresztőhangnak. Ma reggel örültem ennek igazán, instant szívinfarktust kaptam. –Alíz írása
Vasárnap este már elképzeltem. Pontban 6:40-kor csörögni fog az óra, mehetünk iskolába. Bár nem szeretek járni, XI. osztályosként már megszoktam az iskolás létet. Tíz iskolában eltöltött év után azt hiszem, hogy már mindent láttam, mindenre felkészültem. Ez azt jelenti, hogy voltam már olyan helyzetben, amikor majdnem kirúgtak az iskolából, egy butaság miatt, s jártam már úgy is, hogy levonták a magaviseletemet, mert nem jártam be bizonyos órákra, mert a tanárt nem tartottam szakmailag kompetensnek. (Amúgy nem is volt az…)
Az iskola számomra egyet jelent: túlélést. Túl kell éljem a rendszert, erősebb kell legyek, okosabb kell legyek, mint a nagytöbbség. Nem vagyok rossz tanuló, közepes jegyeim vannak, hetes, nyolcas, kilences. Soha nem érdekelt igazán az iskola vagy az iskolához köthető dolgok, nem voltam benne a kórusba, nem csináltunk semmi érdekeset. Ez csak részben köthető az nihilizmusomhoz, leginkább azzal van szoros összefüggésben, hogy a rendszer nem engedi meg azt, hogy a diákok aktuális témákkal is foglalatoskodjanak (iskola brandépítése, zöldtémák és társai). Pedig ezek legalább annyira hasznosak lennének az intézménynek, mint a diákoknak. Erre azonban nincsen kapacitás, lehetőség.
Az iskola számomra már semmi mást nem jelent, mint egy szükséges rosszat, amin túl kell lenne.
De a fő probléma talán már nem is itt van…
Az, hogy az oktatási rendszer egy csődtömeg, az még hagy’ám, megszoktam, nem fogadtam el, de más választásom nincsen.
A legnagyobb probléma most számomra és a kortársaim számára az, hogy sajnos lassan 18 évesen nincsen megfelelő mennyiségű információnk arról, hogy milyen egyetemre menjünk, mire lenne igény a munkapiacon, mihez van igazán tehetségünk, és társai.
Az iskola és a való élet annyira távol áll egymástól, hogy az néha-néha ijesztő. És ez nem a tanárok hibája. Bár fentebb írtam arról, hogy volt olyan tanár, akit teljesen inkompetensnek találtam, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy van olyan tanárom is, aki viszont nagyon-nagyon két lábbal jár a földön és törekszik arra, hogy minél több dolgot megtanuljunk, ami hasznos lehet az életben számunkra.
Számomra az iskola egy ingerszegény közeg!
Nem, nem kell félreérteni, nem arról van szó, hogy nem szeretném a barátaimat, vagy az osztálytársaimat, ők untatnának, hanem az órák. Az, hogy az egész olyan statikus, hogy senki sem kíváncsi ránk, csak olyan módon, hogy az orrunk elé nyomnak egy lapot, és tessék, írj.
Ez pedig engem sokkal jobban lelomboz, mint bármi más. Hogy lehet, hogy az egész tanügy még mindig 1964-ben él, miközben, ha kimegyünk az utcára már nem por és lovas szekerek, hanem elektromos buszok és aszfaltos út. Ez pedig az jelenti, hogy ideális esetben azt jelenti, hogy az épület falain belül is elférne a modernizáció.…
Mit kívánnék diákként?
Modernebb, a való élethez közelebb álló iskolás életet, amely bár nem úgy fog kinézni, mint egy amerikai tinisorozat, mindenképpen azt az érzetet kelti, hogy érdemes reggel 6:40-kor kelni…
Facebook kommentek